Angyali Oliv 1. fejezet

Angyali Oliv

Angyali Oliv
1. fejezet

- Ki az a nagyképű angol, aki leápolta Mr. Beck –ek?

Megrántottam a vállamat és egy nemtörődöm arckifejezéssel váltottam témát.

- Készültél Bioszra?

Nelly szörnyülködve figyelte hétköznapi készülődésemet.

- Ne mond, hogy elfelejtetted!

Hiába utasítottam, már tudtam, pontosan így történt.

- Nem igaz! Mikor akarsz már neki állni tanulni? Szerinted, nem tűnik fel a tanároknak, hogy minden, dogánk ugyanolyan? Nem hülyék…

- Ezzel vitatkoznék. – fintorogtam. – De nyugi, én nem készültem, ne te légy kiakadva.

A szekrényeink felé vettük az utunkat. Mázlinkra a box felosztás ábécé sorrendbe van, és a mi évfolyamunkra csak egy „M” kezdőbetűs lány jár, de még anno Nell elcserélte vele egy húszasért, így mellettem van. Általában utáltam a nevemet, de ilyenekkor jól jött.

- Olive! Figyelsz te rám?

Megráztam magam, hogy megint tiszta legyen a kép. Megint elrévedt a tekintetem. A pokolba is!

- Igen… vagyis nem. Mit mondtál?

- Csak azt… - sóhajtott. Áh! Szóval lemaradtam egy kisebb beszámolóról, melyben iQ -ját csillogtatta. –… röviden csak annyit, hogy megoldom.

Bólogattam. Majd kedvesen rá mosolyogtam, mellyel azt üzentem neki: „Fel a fejjel!”. De nem vagyok benne, hogy értette. Se baj!

Végre odaértünk a narancssárgán taszító boxokhoz. Ügyetlenül elforgattam először balra a 5-ösre, majd jobbra a 7–esre, 9… 7… és végül balra a 6-osra. Az irodalom felszerelést lecseréltem a biológiai könyveimre és bezártam a 321-es szekrény, mely az enyém volt.

- Van egy kis dolgom. A teremben találkozunk. – már sprintelt is volna el, de elkaptam a vállát.

- Ugye nem… - lehalkítottam a hangom. –… puskát írsz?!

Unottan figyelt.

- Nem, csak lejegyzetelem a fontosabb dolgokat a könyvből egy apró lapra. – gonoszan elmosolyodott. – De ne legyél ennyire jó kislány, hogy még a nevét is féltve mered kimondani. Ez tisztára olyan, mint ha egy HP filmből szalajtottak volna.

- Nem teljesen, mert Voldemord nem egy eszköz miáltal a legjobb barátnőm az igazgatónál köthet ki.

Kieresztette a levegőt és lehámozta ujjaimat magáról.

- Túl teátrális vagy. A helyünkön találkozunk.

És elsétált.

A terem már félig tele volt, de elvétve volt egypár üres hely, azoknak a helyük akik, most a WC-ben kapargatják az életüket jelentő sorokat. Köztük az én jó barátnőm Nelly Gomez. Mikor felértem a terem utolsó előtti sorához és bemásztam a harmadik székre úgy döntöttem, nem árt, ha én is átnézem. A teszt általában könnyű volt, s otthon már bemagoltam az egészet, de nem akartam tétlenül üldögélni, így belemélyedtem a tudományba.

Egyszer csak azt vettem észre a jobb felöli szék nyikorog. Az volt Nelly helye. Mivel balkezes vagyok így könnyebb neki lelesni a válaszokat. Ezért mindig így ültünk. Nem néztem fel, még mindig a könyvben lévő emberi csontvázat bámultam.

- Végre! Már kezdtem azt hinni lehúztad magad.

- Ez nekem mondtad?

Felkaptam a tekintettem és kiejtettem a kezemből a könyvet. Nelly –ből pasi lett. Vagyis…

- Te… - zavaromban kihúztam magam. -… ki vagy?

- Egy diák. – válaszolta arrogánsan, és elfordult.

Hülyének éreztem magam, de nem kellett volna, csak… csak ez…

- Ez a barátnőm helye. – mondtam nyakatekert hangon. Ettől csak rosszabbul éreztem magam.

Elmosolyodott, de nem nézett rám, majd halkan megszólalt:

- Tudtam, a vörösök 78%-a. – ezt bizonyára csak magának szánta, de ahhoz elég hangosan mondta, hogy én is meghalljam.

Mérges lettem, utáltam, ha a hajamról beszéltek. Tudom, hogy nem a legszebb. Vörös és ráadásul hullámos is.

- Milyen 78%-ék?

Kivételesen rám nézett.

Kimérten így szólt:
- A vörös hajú lányok 78%-a leszbikus.

Nem fordult el így látta az arcomon, ahogy a forróság átölel és mindjárt felrobbanok. A reagálásomtól csak szélesebb lett a vigyora.

- Hogy te mekkora egy tahó vagy! – majd nem ordibáltam.

- Ezek csak tények, de nyugi engem nem zavar. Sőt. - szemei elsötétültek és beszívta alsó ajkát.

Legszívesebben felpofoztam volna, de nem lett volna diplomatikus. Így nagy levegőt vettem és lenyugtattam magam.

- Jobban teszed, ha keresel magadnak egy másik helyet.

- Mert, mi lesz ha nem? Elfenekelsz? – úgy mosolygott már, hogy láttam a fogait.

Előre dőlt és egyszerűen úgy éreztem, hogy felgyorsul a szívverésem. Basszus! Ez a fiú totál helyes volt. Nelly szerint húszas egy tízes skálán. Hollófekete haj, fehér, de nem kétségbe ejtően, szeplőtlen bőr, nagy feketés barnás szemek, és erős álkapcsos csontozat. Ezek tetejébe izmos volt, nem úgy, mint egy testépítő, hanem szexisen. De ennek ellenére meg tudtam volna fojtani és lekapartam volna róla azt az öntelt mosolyt.

- Látom tetszik neked ez a gondolat. Húh, szóval a listára felírhatom a szadistát is.

Megráztam magam.

- Mi van? – aztán leesett, megint elkábultam. – Még mindig itt vagy? Tűnj már innen! Mondtam, hogy ez a hely foglalt.

- Nem látok itt semmilyen nevet. Ha jól gondolom ez a szék az iskola tulajdona. És én egy heteroszexuális tanulója vagyok. Jogom van itt ülni.

- Fogd már be! – ez a fiú nagyon is kitudott hozni a sodromból. Soha se mondtam még ilyet senkinek. Tényleg soha, még Nell –nek se. Pedig néha kellet volna. Nem is néha. – Először is! Nem vagyok leszbikus. Másodszor! Ne cikizd a hajamat! És harmadszor! Menj már el innen!

Elmosolyodott és úgy éreztem ég a pofám.

- Nálad aztán gyorsan tele lesz az a pohár. Mindig ilyen ideges vagy Olive Vickers?

Nem. Épp ellenkezőleg, én… Várjunk csak!

- Honnan tudod a nevem?

Kifújt egy kisebb levegő csomót. Válasz gyanánt, csak rejtélyesen így szólt:

- Sok mindent tudok rólad.

- Köhöm. Bocsi, de… ez az én helyem. – Nelly! Majd nem felordítottam a nevét annyira örültem neki, hogy megjelent. Viszont eléggé dühös is voltam rá, hogy eddig távol volt. Már majdnem becsengettek.

A fiú elmosolyodott, de nem vette le rólam a szemét.

- És ím, megjött „A” barátnő.

Ráfintorodtam. És erre megint egy mosollyal felet.

Aztán olyat tette amire nem számítottam, az egyik kezét a fejem mögé rakta a másikat az államra és közelebb hajolt hozzám, és magához is húzott, addig amíg majdnem összeért az ajkunk. Nem tudtam gondolkozni, csak kábult voltam és vártam, de nem csókolt meg. Nem a számat. Alig néhány centivel arrébb lehelte, de azt akarta minden porcikám, hogy az a néhány centi eltűnjön.

Ám ő elhajolt. Éreztem, ahogy a mosolya húzódik és én magamhoz tértem. Ez a beképzelt alak majd nem lesmárolt. Uramatyám! Ez velem történik? Ugye nem.

- Csakhogy áttérj a helyes oldalra.

Az arcom rákvörösre izzott, s bár a szemem csukva volt a majdnem csók óta, mégis éreztem a szemeket, melyek rajtam csüngtek.

Hallottam, ahogy a szék újra nyikorog jelezve, hogy az „alak” felállt. Lehajtottam a fejem és lassan feleresztettem a szemhéjaim.

- Jah! És a könyved leesett. - Szólt vissza a háta mögül, mikor Nelly elfoglalta a helyét és ő lebaktatott a lépcsőn.

- Persze nyugodtan rúgj belém még egyszer. – motyogtam.

- Ez meg?…

- Ne! Kérlek ne!

A tesztre alig bírtam koncentrálni. Láttam magam előtt a kérdéseket, de mind elúsztak amint elakartam olvasni őket. Próbáltam másképp. Mély levegőt vettem és megfordítottam, egy ábra volta rajta az emberi csontokkal megszámozva. Ugyanaz, mint a könyvben. Rendben ez menni fog. Tehát az egyes a sínk, vagyis az ón, nem a sínk. Morfondíroztam majd átugrottam. Ötös lapocka, hatos lebegő borda, hetes nyakcsigolya… Óh! Odacsúsztatta a kezét amikor. Basszus! Ne! Ne gondolj ilyenekre. Koncentrálj!

Végre valahára sikerült az egészet megoldanom és maradt időm a kérdésekre is. Átfordítottam ismét. Az első kérdés az volt: Hány bordája van egy embernek? Ez könnyű. Tizenegy pár és még egy a lebegő bordák a tizenkettedig. Második kérdés: Egy tízes skálán mennyire helyes az a fiú? Húsz. Mi? Nem! Nem ez a kérdés. Gyorsan átfirkáltam annyira hogy felismerhetetlen legyen, majd pedig zárójelbe tettem. Tehát második kérdés: Mire valók a porcok? A csontok közt lévő mozgást és súrlódást… az ajkunk egymáshoz súrlódott. Révedtem el. Megráztam magam, mint mindig. Most már elég! Ne gondolj erre a bunkóra. Egyáltalán ne érezz semmit iránta. Dolgoz már végre rendesen! Nagy levegőkkel nyugtattam magam. És kész voltam már tiszta fejjel újra neki állni. A tollam újra a laphoz ért csak…

- Tollakat letenni! Teszteket előre küldeni! Most.

Nem. Nem. Nem. Ez nem lehetséges. Gyorsan elkezdtem kaparni a betűket.

- Azt mondtam, hogy tollakat letenni Ms. Vickers!

- De én… nem fejeztem be.

Gorombán nézett rám Mr. Palmer.

- Ha tudná mennyien így vannak ezzel, de nem kivételezünk. Adja előre a lapot.

- De… - nem volt remény és ennek fejébe még az egész osztály is az én kétségbe esett képemet bámulta.

Körbenéztem és egy arcot láttam hárommal lejjebb. Nem is egy arcot. Egy mosolyt, egy önelégült mosolyt. Keményen a szemeibe meresztettem a sajátomat, letettem a lapot és a tollat. Nem akartam semmi mást csak felképelni azt az idiótát, de az nem én lettem volna. Felálltam és kirohantam a teremből sok kifelé tartó diáktársaimat fellökve. Hörgéseket hallottam, de nem figyeltem rájuk. Csak el akartam futni.

- Nem tudtam mit akarsz, így hoztam almát, hod-dogot, fánkot és mentes vizet. – letette elém a tálcát rajta a felsorolt ételekkel. A táskámért nyúltam. – Nem kell! Majd holnap te fizetsz.

Ránéztem. A hálám minden lehetséges módjával akartam megajándékozni. De nem tettem csak hagytam, hogy leüljön és neki lásson a saját tálcájának. Nelly velem szembe foglalt helyet s közben én próbáltam eldönteni, mit akarok enni, de semmihez se volt étvágyam. Így aztán csak a mentes vízből kortyoltam néhányat. Körbenézetem az udvaron. Szerencsére nem láttam senkit. Miért is láttam volna? Október van, eléggé hideg már, hogy mindenki inkább a menza étkezőében egyen, ne ide kint. Ám attól még ugyanúgy örültem, hogy nem gondolták néhánya úgy jó lenne inkább itt elfogyasztani az ebédet.

- Elmondod valaha is mi történt míg távol voltam?

Nell épp egy salátával küszködött. Nem tudom miért, de mindig az volt a rigolyája, hogy nagy a hasa, ami baromság volt. Jó sosem volt csont sovány csaj, de nem volt sosem dagadt. De ő mindig hozzám hasonlította magát, ami hülyeség volt, mert én inkább tartoztam a piszkafa csoportba, mint a homokórába, amivel mindig jellemzett. Hidrogén szőke haját lebegtette a szél és vicces volt látni, hogy mérgelődik miatta.

- Nem hiszem. – válaszoltam igazan. Nem volt érdemes álltatani. Soha senkinek nem mondom el mi történt. Inkább elfelejtem és annyiban hagyom.

- Oké. Csak úgy tudtam az LB-ék minde…

- Ne zsarolj! Az nem a te stílusod. – kortyoltam egy nagyot. Bár hülyeségnek tartottam megvenni a palackozott csapvizet, de most ezt nem latolgattam. És jobb hogy nem bubisat, hozott, mert tudta azt utálom.

- Rendben. Szóval ezt is másod kézből kell megtudnom.

- Nem. Mert erről senki se fog beszélni!

Felhúzta a szemöldökét.

- Azt gondolod?

- Igen azt. – de nem voltam ebbe olyan biztos.

- Ugyan már! A srác majd nem lesmárolt az első napján.

Nem akartam erre gondolni. Inkább elpillantottam Nell válla felett, a fákat nézetem és a cinkéket rajta. Gyönyörű volt a látvány.

- Oliv! Hahó itt vagyok. – integettet kezeivel.

Visszaemlékeztem mit mondott. „…majd nem lesmárolt az első napján.”

- Első napján?

Úgy nézett rám mintha hülye lennék.

- Te láttad már itt ezt a srácot?

Elgondolkodtam. És nem ugrott be semmilyen kép. Nem láthattam sehol, se a menzán, se a könyvtárban, se történelmen, sehol, mert nem is láthattam. Nem volt ő sehol megbújva.

- Tulajdonképpen nem.

- Igen. Mert ő az „újfiú”.

- Hah?! Nem hallottam, hogy jött volna új diák.

Nell megfogta a kezemet ami a padon pihent.

- Mert nem is mondta senki. – titokzatos és kissé színpadias volt.

- Ez fura - válaszoltam. - Hogy lehet, hogy senki nem tudott róla hogy új tanuló jön?

Elengedte a kezem és karba fonta mellkasán.

- Nem tudom. Épp ezért bizarr ez az egész. Bármennyire jól néz is ki.

Huncut fény csillant barna szemeiben. Hányingerem lett.

- Ne mondd ezt! Tudod mekkora egy… egy… egy seggfej. Azt mondta, hogy a vörösek 77%-a leszbikus.

- 78.

Fintorogtam.

- Tessék?

- 78%-a leszbikus. Én is olvastam. Még régebben volt egy cikk a… - elhallgatott, látta, hogy jobb, ha most ezt abbahagyja. – Bocsi. – mondta végén.

Sokáig hallgattunk. Én végül úgy döntöttem az alma még legurul, de a többi semmi kép sem, így azokat a kukába dobtam miután Nell nemet mondott az ajánlatomra. Csendben ültem és vártam, hogy visszaérjen a kukától a padunkig. Mikor leült így szólt:

- Azért az nem mondhatod, hogy nem cuki.

- Nem az. – vágtam rá rögtön és ebbe halál biztos voltam.

- Jó akkor azt, hogy nem szexi.

Erre nem válaszoltam. Mert ez részben igaz volt.

- Jó tényleg az, egy kicsit, de nekem nem jön be!

Elmosolyodott. És ez olyan mosoly volt, ami azt üzente: „Persze. Hazudj csak.”

Témát akartam váltani így lenéztem az órámra és így szóltam:
- Menünk kéne! Ha még becsengetés előtt átakarunk ötözni tesire.

Bólintottunk és elindultunk vissza az épületbe.

Mikor épp ki akartam nyitni az ajtót, az letarolt és éreztem, hogy hátra esem, de valaki elkapott. Egy rossz valaki. Az a valaki, akit legkevésbé sem akartam látni, vagy érezni, vagy érinteni. A helyzet ellenére elmosolyodott. Éreztem, hogy a kép homályosul, de hallani egy valamit még hallottam.

- Úgy látszik, mindig ellágyulsz tőlem.

Mérges akartam lenni, de elfelejtettem, hogy kell és csak a sötétséget láttam semmi mást.