Amerikai álom 1. fejezet

Amerikai álom

1. fejezet

- Tanúvédelmi program? De hát… - erősen szorongattam újonnan vásárolt lila bőrjakomat. Karmaimmal szinte kilyukasztottam a finom műbőrt. Kár lett volna érte… Attól, hogy nem igazi, az még nem azt jelenti, hogy nem volt drága. Sőt! A korallkék kisestélyim után a legdrágább göncöm. Ám most, ez volt a legkisebb gondom. Pedig egy átlagos nap, azért amit a dzsekimmel csináltam, halálra dolgoztatnám magam. Vagy legalábbis fejjel lefelé lógnék egy fáról, hogy megtanítsam magamnak. Így nem lehet bánni, egy félig-meddig ismert divattervező remekművével. De valóban. Jelenleg ettől kell legkevésbé tartanom.

- Nincs apelláta! – Az FBI feje, Mr. Cast nem volt túl kedélyes állapotban. Ő neki se hiányzott ez az ügy. S gondolom tele volt már a hócipője, az évek alatt összegyűlt tapasztalattal, a hasonló nyafka lányok terén. Kik előttem már eljátszották ugyanezt.

Ám, akkor is ez, az én életem. S nem kérhetik tőlem, csakúgy hagyjak itt mindent csapot-papot, mert az FBI emberi, mind félkegyelmű idióták, s képtelenek elkapni azt a barmot.

- Nem! Már pedig én nem hagyom itt az életem. Soha! – dühöngtem, immár hangosan.

- London utcái nem biztonságosak magának Ms. Riddell. Ez nem kérés… - reszelősebb hangnemmell folytatta. Talán azért hogy összepisiljem magam, s ne tudjak tovább feleselni. -… Ez Parancs.

Egy pillanat alatt, képes lettem volna Mr. Castnak nekiesni. Akiről nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy az FBI egyik legbefolyásosabb embere. És nem véletlenül. Megvolt az a plusz, ami által kiemelkedett a legtöbb ember közül. Talán az, hogy képes volt felismerni az emberek különféle tulajdonságait. Egy apró hajigazgatásból nálam, rájött arra hogy hazudom. Hogy valamit titkolok. Hisz már akkor felismertem a helyzetet, hogy ami a tudatom birtokában áll, veszélyes rám nézve. Nem vagyok hülye, én is tudom, hogy a tudatlanság áldás. Igaz, hogy csak a filmekben láttam ilyet, de jól sejtettem, hogy rám is hasonló vár, ha igazat mondok. Valami módon elintézi a kormány, hogy ne legyen az életem olyan, mint rég. Ennek érdekében, hazudtam. Ám Mr. Casttot nem lehet átverni. Egy lélegző hazugsággép.

Már csak a belenyugvás az egyetlen módszer ami a kialakultakat nem teszi még borzalmasabbá. Végül is mit képzeltem? A kormány ellen fellázadok? Hisz ott virít az arcom minden újságon. Az életem amúgy se lenne ugyan olyan, minden megváltozna. Lehet, hogy számomra csak ez az egyetlen módja a normális életnek.

- Jól van! – mondtam morcosan. Húszéves korom ellenére, talán túl gyerekesen viselkedtem. – Hova száműznek? Egyáltalán jöhet velem a családom? Vagy mindenkitől el kell búcsúznom, addig míg az, az őrült szabadon jár-kel? – Karba fontam végtagjaimat, s csípősen néztem az ügynökökre. Általában is ilyen voltam, de ma felülmúltam önmagam. Dagadt is a mellkasom a büszkeségtől.

Mr. Cast járkálni kezdett a szobában. Az átlátszó tükörtől az asztalig, minél én egy széken foglaltam helyet. Átlátszó tükör. Hah… Ez egy vallatószoba. Engem most vallatnak? Azt hittem én vagyok az áldozat. Vagy legalábbis a szemtanú. Valaki lehet amögött a tükör mögött? Nem hinném. De ki tudja?!

- Maggie. –kezdte nyájasan. Upff. Taktikát váltott. Tehát, amíg ellenállok ellenséges, parancsolgató, félelemkeltő, de amint a megtörés kis jelét is látja, kedveskedő, hízelgő, meleg hangnemre vált. Még a hízelgő is beleférne. Jó módszer egy átlagos nyafka lánynál, de nálam nem annyira. (Legalábbis szerettem volna ezt hinni.) –Mi nem száműzni akarunk téged. Nem tönkre tenni a borzalmasan hétköznapi életed. Nekünk a célunk az, hogy megvédjük azt.

Sablonszöveg. Istenem, mennyire ráfaragtak, hogy én jogot tanulok, és folyton a „Törvényszéki huligánok”-at nézem. De hát nem tehetem meg velük, hogy ne színesítsem meg a kedd délutánjukat.

- Nem inkább az információkat? –immár századszor feleseltem és valamiért még mindig ugyanolyan szórakoztató volt.

Mr. Cast nagy levegőt vett majd rátenyerelve az asztalra válaszolt.

- De igen! Az információkat. Mint említettük, csak és kizárólag maga látta az elkövetőt. Vagyis Jeffrey Daymont. Elfogatási parancsot adtunk ki, a maga vallomás végett. És ugyan csak magának kell két hónap múlva megjelennie a tárgyaláson. És nem a hullájának. A mi dolgunk az információk, vagyis a maga védelme. – Átváltott a magázásra. S vagy ezerszer alkalmazta a kis monológjában. Hiszem, hogy ez jót jel.

- Rendben. Megértettem. – kibontottam összekulcsolt karjaim. És csak aztán kérdeztem újra:
- Tehát? Hova megyek? – ha kívülről láttam volna magam, talán nem ismertem volna fel bennem Meggie Riddell-t. Komolynak, ugyan akkor elkeseredetnek éreztem, hangom s az egész valóm. Igen, minden bizonnyal már most megváltoztam. Készen állok az új életre.

Mr. Castnak rám se kellett nézni, már a hangom színétől tudta, amit én is. Így abba hagytuk mindketten a csatázást és belevágott:
- Amerika, George állam. – elém dobott egy mappát rajta az én arcképemmel. Nem tudom honnan varázsolta elő, de az tuti, eddig még nem volt itt.

Körbepillantottam, hogy ez most komoly-e? És hüledezve vettem észre az összes ügynök eltűnt. Nagyon elbambulhattam, hogy még ezt se láttam. Tekintetem újra visszaért a mappához. Lassan, de biztos kezekkel szétnyitottam. Közbe Mr. Cast folytatta:
- Cantonban fog lakni, az egyik számára kijelölt ügynökünkkel. Canton egy kis város, de alig 50 km-re fekszik Atlantától. – keserűen elmosolyodott. – Remélem, nem életfeltétele a luxus, mert nem éppen fényűzőpalotát fog kapni.

A Cantonról összegyűjtött adatok közt lapoztam, amikor, újra becsuktam és a fedő lapra pillantottam
- Molly McGuire? – elég pocsék név. Én szeretem a Meggiet. Én Meggie vagyok. Meggienek születtem. Nem, Mollynak. Egyáltalán milyen név az hogy McGuire? Mintha egy tinisorozat főszereplőjének a neve lenne. Olyan tipikus amerikai. De én angol vagyok. Imádom Nagy Britanniát. Nem - nem. Nem akarok elmenni.

Vettem egypár nagy levegőt és lenyeltem hiszti rohamom. Jól van. Semmi gond. Mr. Cast észre vette, hogy ez túl sok nekem, de látta nem fogom kidobni a taccsot, így nem kímélt.
- A 8-dik oldalon láthatja a házát. A 3-dikon pedig az új személyazonosságának élettörténetét.

Várta hogy odaforgassak, de nem tettem. Csak félszegen rákérdeztem néhány dologra:
- A családommal mi lesz? Ők is velem jönnek? – tudtam a választ, de azért hallani akartam a szájából.

Nem cicózott, azonnal válaszolt:
- Nem, természetesen. Ők itt maradnak, de ne féljen állandó megfigyelés alatt lesznek, és készenlétben leszünk. Bármi gyanúsat is látunk, azonnal ők is költöznek.

Bólintottam. Már egy ideje egyedül éltem. Történetesen egy éve, mióta elkezdtem az egyetemet. Így hát, nem azért aggódtam, hogy elköltöztetnek egy új országban, nem is egy új kontinensre. A tengeren túlra küldenek, egyetlen ügynökkel. Egyedül leszek. Se barátok, se család. Húh, nyugi Meggie! Megbirkózol vele. Stram lány vagy. Ha az életben nem állod meg a helyed, hogy gondoltad, hogy a tárgyalóteremben megfogod? Ez is csak egy egyszerű kihívás, semmi más.

Egy kis idő után az újabb kérdésem bukott ki belőlem:
- Ki lesz az, az ügynök? – nyeltem egyet, mint ahogy szoktam, ha úgy érzem, nehezemre esik a beszéd. Ami egyáltalán nem mindennapi. – Vagy is, hát… Én választhatom ki?

Tudtam, hogy ez hülyeség, de valamit kérdeznem kellett. Meg hát, mi van ha egy bunkó, munkahajcsárt kapok. De még az is jobb lenne, ha egy érzelmileg labilis ügynöknőt, szánnának nekem, aki az anyám akar majd lenni. Áh… ez mégis jó kérdés volt.

Mr. Cast felnevetett. Leült egy székre velem szemben. Egy pillanatig elemezte, közömbös viselkedésem, de bizonyára átlátott rajtam s látta félelmem.
- Sajnálom, ez nem lehetséges. Egy ottani kollega, fog téged istápolni. A neve William Gray. A legjobb emberük. Ne izgulj

- Egy amerikai? – ez rosszabb mindennél. Nem vagyok rasszista, bár nem hiszem, hogy ez a legjobb szó rá... az most mellékes. Egy amerikai pasi teljesen más, mint egy angol. Az angolokat se csípem, de egy amerikai, öntelt… több szó pillanatnyilag nem jutott eszembe, de szinonimákat elég sokat találtam rá.

- Valami gond van?

- Nem lehetne egy itteni pasas? – az asztal alatt mutató és a középsőujjam összekulcsolódott. Szorítottam.

- Meggie. Már minden le van intézve. Tulajdonképpen 10 perc múlva elhagyja a főhadiszállást két ügynök kíséretében. Hazakísérik, hogy összepakolja a legfontosabb dolgait. Amik a 2.-dik oldalon lévők kivételével bármi lehet. Azután elbúcsúzhat szüleitől és indul is. 10-kor száll fel a repülője. Addig mindent intézzen el, amit szeretne. De ezek az információk, mind benne vannak ebbe. – bökött rá a mappára.

- Már ma elküldenek? –hitetlenkedtem.

- Igen. Mit gondoltál? – újra tegezett. Örültem volna neki, ha olyan kedvemben lettem volna.

- Azt hittem még van, legalább egy hetem…
Mr. Cast komoran nézett és tudtam ez nem játék. Innentől komolyan kell vennem az egészet, véresen komolyan. Egyetlen elszólás és végem. Életveszélyben vagyok. Megfontoltnak kell lennem.

- Nézd a jó oldalát. Lehet hogy az Egyesült Államokban teljesül az álmod.

Hirtelen felkaptam a tekintetem és a szemeibe mélyesztettem:
- Honnan…

Fel se tettem a kérdést. (Nem volt annyi lelki erőm.) Ő hátrébb tolta a székét, majd felállt. Én is követtem.
Miután kiléptünk a szobából így szólt:

- Üdvözöllek Molly McGuire.

Alteregó (kicsit másképp)

Melissa Balti
12. A
Alteregó

Az alter ego - hasonmás (latin: alter ego = másik én) egy második személyiség az emberen belül. Ezt a fogalmat a 19. század elején hozták létre, amikor a pszichológusok először definiálták a disszociatív személyiségzavart.

Az alteregó kifejezés

A toll és a papír eltávolodott egymástól. Melissa nem véste tovább lapjára bolondos görbe betűit.
Mr. Neck érdeklődve pillantgatott körül s észre is vette a lány semmittevését. Elégedett vigyorral szemlélte az áldozatát. Alig várta hogy az osztály okos tojását kikészítse mára. Melissa jó előre tudta mi fog történi, hogy Mr. Neck, először gonosz kacajt hallat, majd izzadt kövér ujjaival rábököd a dolgozatára és így felel: „Ms. Balti netán agyzavar támadt?”. Melissa már alig várta hogy válaszolhasson a kérdésére. Kész volt a védekezése.
A Tanár Úr elindult, az egész osztályban megfagyott a vér. Sokan feltűnően takarták puskáikat, s próbáltak úgy tenni mintha a húzott tesztjükön agyalnának. Nagyon feltűnő volt. Még a VAK Mr. Necknek is szembe tűnt. De most nagyobb halra vadászott, mint sem kisebb heringekre. A gyerekek egyesével fújták ki a levegőt, amikor a tanár már elhagyta asztalukat. Sokan érdeklődve nézelődtek kit szemelt ki magának. Ha ebből a jelentből készülne egy szavazás, hogy kihez tart az egyszemélyes kivégzőosztag bizonyár ezek a nevek szerepelnének:
- Alex Apple
Jelentés: Az osztály legrosszabb tanulója. Félénk és visszahúzódó, órákon próbál nem nagyzajt csapni nehogy észrevegyék. És nem az apja találta fel Apple termékeket. Csak ennyire mázlista hogy ez a neve.
- Jerry Cool
Jelentés: Viszonylag jó tanuló. Nagy a szája, és tűrhetetlen.
- Anne Lauper
Jelentés: Az osztály szégyenének nevezik a tanárok, persze a háta mögött. Kifúrt orr, fül, száj, nyelv, köldök. És egyébhelyeken, amelyet minden fiú megtekinthet 20 dolcsiért Péntek 10 után a helyi kocsma budijában.
- Peter Mark
Jelentés: A világ 8-dik csodája. Őrjítően szexi. És nem is buta, az egyik legjobb tanuló csak nem aktivizálja magát. Kicsit flegma. Úgy gondolja ő nem ide való. Nincsenek barátai. A fiúk féltékenyek rá a lányok meg megkukulnak a közelében.
De arra senki se szavazatott volna, hogy pont Melissa Balti asztalánál torpan meg. Az osztály agya, aki utálta, ha így hívják. Okos volt az nem vitás, de nem szerette ez hangoztatni. Persze imádott tanulni ezért volt kitűnő. De ha magad elé képzelsz egy okos gyereket nem Melissa arca és testalkata jut az eszedbe. Ms. Balti széplány volt az osztály egyik legszebb lánya mégsem volt kapós a fiúknál. De ez csakis azért történhetett, mert Melissának volt agya. S nem hagyta, hogy egy pattanásos idegbeteg tinédzser csókolgassa vagy tapogassa.
Mr. Neck a kelleténél hangosabbam felkacagott, majd kövér izzadt újaival a lapra böködött és így szólt:
- Ms. Balti netán agyzavara támadt?!
Melissa elmosolyodott.
„A lottó miért nem ilyen egyszerű?” (–gondolta Melissa.)
A lány megtörölte a lapot ahol a férfi összepiszkolta az ujjával. Elég feltűnően, zavarba akarta hozni. A Tanár horkantott egyet, de várta a választ.
Melissa kihúzta magát a széken, majd így felet gúnyos hangon és grimaszba vágott arccal:
- Mr. Neck nem hiszem hogy napi pontba van iktatva a tanulók kínzása. – nem szólt többet.
A férfi elemezte egy darabig a hallottakat majd mivel nem tudta mit mondjon erre így folytatta:
- Melissa úgy látom nagyon eleresztették odahaza. – Melissa reagálni akart, de pasas folytatta – „Alteregó” Különös egy téma. Látom alig –alig tudja.
Melissa felszívta magát.
- Nincs tapasztalatom e téren Tanár ÚR! – gúny. Ez volt az egyetlen felismerhető érzelem, ami tükröződött rajta.
Mélycsönd. A tollak kopogása volt az egyetlen amit hallani lehetett. Mr. Neck mint egy sóbálvány mozdulatlanul állt. A lány belemélyesztette szemeit az övéibe.
Peter Mark bele rúgott egyet a székébe. Melissa nem sejthette hogy azért volt hogy kussoljon már.
Melissának mégis ez a székrúgás kellett, hogy ráébredjen olyan szarkasztikusan nyomta meg azt az ÚR szót, hogy Mr. Neck-nek joga lett volna felakasztania. A lány elszégyellte magát. Majd így habogott:
- Sa… Sajnálom Mr. Neck. Csak ez a téma, túl nehéz én… - még egy rúgás.
„Túl sokat beszélek!” (–gondolta Melissa.)
Érezni lehetett a ki nem mondott szavakat.
Mr. Neck:
- Iskola után várlak az IBEn. – majd elmasírozott, de még visszafordult, csak nem Melissához. - És magát is Mr. Mark.
Peter megmerevedett a székén farkasszemet néztek, majd visszatért a lapjához. A fiú tudta, hogy a tanárnak semmi joga hogy ezt tegye, hisz meg se szólat, de már megszokta, hogy Mr. Neck neki naponta osztogatta az ilyen beutalókat a büntető elzárásra. És hogy miért azt csak ők ketten tudták. Elintézték, hogy az osztálynak, sőt az egész iskolának ne keljen ezt tudni.
Melissa nézte a lapot.
Újra olvasta dolgozatát.
Forgott.
Inget-mozgott.
A fiú aki mögötte ült nem bírta tovább. Peter idegesen így szólt:
- Nyugodj már le! – hangja erőteljes volt, de ugyanakkor halk.
A lány még rozszabul érezte magát. Nem bírta tovább.
- Sajnálom. – fordult hátra.
A fiú a lapjáról feltekintve egyenesen a lány tiszta szemeiben találta magát.
„Lila. Milyen érdekes. Sosem vettem még észre…” (-gondolta Peter.)
Peter talán most először méltatta tekintetre. Rámosolygott. Melissának még ennél is rosszabb érzése támadt amit alig lehet elhinni, de hát ha mondom így történt.
Peter:
- Nincs semmi baj. Csak írd a teszted és ne mozgolódj. – talán Peter most először halotta tulajdon hangját nem közönyösnek. Fura arckifejezést vágott.
Melissa meg somolygott olyan citromba haraptam módon és szép lassan visszafordult alig elkezdett dolgozatához.

10 perc múlva.

- Sajnálom. – Peternek elnyúlt az arca.
- Ezt már mondtad.
A lány nyelt egy nagyot.
- Azt sajnálom hogy bezártak az IBE-re. – idegesen feszegette a körmeit. Valamit tennie kellett velük, mert úgy érezte hülyén nézz ki ha csak úgy lógatja. S ideges volt.
Peter:
- Hmm… - ingatta a fejét. – Már megszoktam.
Újra írni kezdett.
Melissa idegesen nézegetetett előre hogy Mr. Neck látja –e hogy épp kommunikálnak egy nagyon fontos dolgozat alatt. De az csak egy ősrégi német újságot bújt. Azt akarta, hogy intelligensebbnek nézzék a diákok. Ami elég hülyeség, mert senki se hinné el, hogy egy Társadalomismeret tanár lehet intelligensebb. Főleg ő. De hát ez meg is látszik azon, hogy fordítva fogta azt a bizonyos bulvárlapot.
Visszafordult. A lány ideges lett, mert biztosra lemerte fogadni, hogy a fiú már visszatért dolgozatának rejtelmeibe. De nem így volt. Őt bámulta. Melissa egy idegbeteg módjára elkezdte a haját tökéletesíteni. Mikor végzett elfelejtette a fiú mit válaszolt. Így folytatta:
- Nem gondoltam volna, hogy csak miattam te is odakerülsz. – Idegbeteg pillantás. – Ez Mr. Neck egy őrült diktátor.
Mr. Mark el volt telve a lány nézésével, de itta a szavait. Nem hitte el hogy érdeklődik egy lány iránt. Ez neki is új volt.
De zavarta így szólt:
- Nem miattad kerültem oda.
A lány értetlen:
- Hogyan?
A fiú magyaráz:
- Nem hiszem, hogy észrevetted, de én már ott törzsvendég vagyok. Ha te nem lettél volna, akkor is ott kötök ma ki.
Melissa bólogat. Majd visszafordul.

„Alteregó”

Meglátja a címet. Sóhajtás tör tüdejéből.
„És most hogyan tovább?” (–gondolta Melissa.)

Ránézett az órára: 15 perc még. Elkezdett vakerálni mindenféle irodalmi költőről színészekről vagy irodalmi műkről ahol elő tűnt ez a, ez a, ez a „Valami”. Jó sokat írt Ám Melissa érezte ez egy gyenge B.

Az IBEn

Ki hitte volna, hogy az IBEn a mai ügyeletes tanár Mr. Neck lesz. Hát mindenesetre Melissa nem sejtette.
Peter ült mellette, akivel ha akart volna, akkor se tudna beszélni. Kész csoda volt, hogy A Társadalomismeret órán sikerült magából nem teljesen hülyét csinálni a fiú előtt. Melissa úgy érezte halál ciki volt, ahogy kommunikálni akart vele akkor. Ám Peter nem így látta, úgy gondolta a lány elbűvölő. A szemei is tetszettek neki. Lila sosem gondolta hogy ilyen létezik. De a kedvence a lányba mégis csak a személyisége az ügyetlenkedése, a zavartsága. És az is hogy Mr. Neckel megpróbált szembe szállni. Ha jobban belegondolt talán mind két személyisége egyaránt szimpatizált neki.
„Fura ez a lány.” (–gondolta Peter.)
Peter:
- Halottam mikor bejöttem, hogy Mr. Neck azt mondta Megannek, hogy bárki írhat javítót, ha elő is adja.
Melissa aki eddig a Matek háziját oldotta hirtelen felkapta a fejét. Boldogság áramolt végig rajta.
- Valóban?
A fiú bólintott.
Melissa:
- És szerinted ez rám is vonatkozik.
Mosoly Peter részéről:
- Azt hiszem a mindenki egy általános jelző, és ha jól tudom egy nagyobb csoportra vonatkozik.
Melissa:
- Oké értem nem kell kiselőadás. – „Oh már megint!”( –gondolta Melissa).
A lány érezte valami itt nincs rendben, az utóbbi időben elég furcsán viselkedett néha. Ez volt a reggeli Társadalomismeret órán is. Észre se vette, hogy elszaladt vele a ló. Csak azt látta, hogy haragszik Mr. Neckre és hogy ki akarja csinálni. Beégetni. Megfingatni.
S akkor még ott van az amnézia is. Néha csak úgy kiesnek órák, esték, napok. Semmire nem emlékszik belőlük. Tök fura ismeretlen helyeken ébredt fel. Nem régiben valaki másnak a házában talált rá a reggel. Halálra rémült. A szülei nem hittek neki azt hitték csak az a baja, hogy nem foglalkoznak eleget vele és zűrökbe keveredik, hogy észrevegyék. S később meg tagadja. De nem így volt.
Végül is a szülei tettek az ügy érdekében. Melissa már 2 hónapja jár dili dokihoz, aki azt mondja makkegészséges, de Melissa érzi, hogy itt nincs minden rendben.
Vett egy nagy levegőt.
A Peternek imponált a lány kirohanása.
Mr. Neck lép be az ajtón:
- Már csak 10 percig kell ülnötök. Azután szabadok vagytok fegyenckéim.
Melissa elhúzta száját.
„Hogy tanár létére mekkora segg hülye!” (–gondolta Melissa)

Vulkánkitörés

„Az ember azt gondolná minden végzősnek a szülei méltatják annyira a porontyukat, hogy kocsit raknak alá. Hát az én szüleim nem így látták ezt. Nem az a baj hogy nem vagyunk gazdagok, mert annyi pénzük lenne. Hisz napi 23 órában megdolgoznak érte. Ám ők úgy gondolják jó barátnőszerző akciókat lehet indítani egy buszon. Rosszul gondolják. Nagyon rosszul. Egy hülye végzős se tenné fel a lábát a suli buszra, inkább gyalogolnak ahogy én is. De ha jól tudom én vagyok az egyetlen olyan hülye végzős akinek nincs kocsija. Az élet szívás. És komolyan VÉGZŐSKÉNT keressek barátnőt? Eleve halára van ítélve ez a kapcsolat, már csak ¾ év és húzok el. Minek barát már. Különben is sokan szeretnek. Abby mindig lemásolja rólam a házit s ezért el szokott hívni buliba. Tudom kissé szánalmas, de hát ez az egyetlen, ami a legközelebb áll a barátság szóhoz az életlexikonomban. Szívás jó gyereknek lenni. Semmi buli. Semmi élet. Ha még is van bula, akkor ott az amnéziám, ami miatt nem emlékszem semmire. Viszont annyit tudok, még hála isten szűz vagyok. Azt hittem az első ilyen alkalommal, hogy csont részegre ittam magam ezért nem emlékszem vagy trauma ért. De kivizsgáltak. Szűz vagyok és még egy csepp alkoholt sem ittam. Traumám meg nincsen, max Mr. Neck hónaljszagától kaphatnék csak azt.” (-Melissa elmélkedése)
Végre kiért a parkolóba. Hideg téli szellő csípte az arcát.
„Hogy én mennyire utálom a telet.” (-gondolta Melissa)
Felhúzta a kabát cipzárját. Aztán dacosan elindult a mérföldekre lévő meleg otthona felé.

„Melissa az? Hol a kocsija? Halálra akar fagyni? Biztos van kocsija minden rendes Végzősnek van. Biztos csak hátul parkolt.”
Peter elmélkedése megbukott amikor látta Melissát autó nélkül elhagyni a diákparkolót. A fiú nem habozott tovább melléhajtotta és kinyitotta az ajtaját csillogó svéd kocsijának.
A lány megtorpant.
Fiú:
- Szállj be!
A lány ámult:
- Nem Mr. Mark. – Melissa továbbsétált.
Most már Peter ámult Melissa helyet. Tovább hajtott hogy utolérje a lányt. Az ablakot lehúzta és noszogatta.
- Mi az hogy nem?
Grimasz Melissa részéről.
- Hát ha jól tudom egy tagadó szó. – gúny. – De nem lehetek biztos benne.
Fiú:
- Ha-ha jaj de vicces.
Eszébe jutott az IBEn valami hasonlóval állt elő ő is.
Csend.
- Nem mondom többször szállj be.
Újabb grimasz Melissa felől.
- Ugyan minek? – köhögött egyet – Én jól megvagyok így.
Peter válasza:
- Azt látom. És egy kellemes kis tüdőgyulladás is meg lesz benned.
Melissa érezte hogy a düh ami eddig kevergett benne egyre erősebb lesz és túleszi magát rajta. Mint a Vezúv, halkan lappang aztán hírtelen csak úgy minden ok nélkül kitör, őrjítő láva tengerrel. Próbálta visszafogni magát, de Peter elrontotta.
- Szállj be!!!
„Kitört a Vezúv!” Melissa elvesztette a fejét és tudta ez már nem ő.
- Nem hiszem el hogy az ilyen kis senkik akarják megmondani nekem hogy mit tegyek. Ma reggelig azt se tudtad, hogy kivagyok. Pedig 4 éve előtted ülök. Aztán elkezded rugdosni a székem. Arra csak Bioszon jöttem rá, hogy kussoljak azét csináltad, és ez dühített. Minek keltett leállítanod?! Ideje lett volna már valakinek megmondani annak a seggfejnek, hogy mi szitu. De te csak úgy képzeled, végre leszállsz a fellegekből vagy mit tudom én mit hiszel magadról és észreveszel. Aztán pedig elkezdesz apáskodni felettem, és most ez. Tüdőgyulladást fogsz kapni! Szerinted miért sétálok? Azért mert nincs kocsim?! Nem lehet az, hogy épp azt szeretném összeszedni, hogy ne keljen erre a lepratelepre jönnöm!? És ha mégis nincs kocsim téged mit érdekel? Ha jól tudom, te nem az a fajta fiú vagy aki az olyan lányokba szeret bele mint én. És ha egy valamit lemerek szögezni az az hogy… PETER MARK AZ IDEGEIMRE MÉSZ.
Melissa lenyugodott, de még ölni tudott a szemével. Így hát faképnél hagyta a pórul járt Petert.
S AZ ezután a kis kiakadás után nem gondolta, hogy újra próbálkozik. Felhúzta az ablakot és Angolosan elhajtott.

Idegőrlő állapot

- Ms. Balti kérem mondja el mit érez.
Melissa a fejét fogta.
„Ez a sablonszöveg előírás vagy csak Carlo gondolja, hogy kötelező betartania.”
- Hogy mit érzek?
Melissa várt. Mr. Carlo Bast is várt. Melissa eltökélte addig nem szólal meg míg Carlo nem helyesel.
„Nem hiszem el! Születésem óta ismer mégis úgy tesz mintha nem így lenne.” (-gondolta Melissa)
Carlo kiszagolta Melissa játékát. Semmi baja, ebben teljes mértékbe biztos volt. Csak azt nem érti miért csinálja ezt a színjátékot. Megváltozott, nem így ismerte meg, nem egy nagyszájú lány élt emlékeiben. Nem. Egy visszahúzódó, félénk kislány volt mindig.
Carlo azért tudhatta ki is Melissa, mert legjobb barátja az apjának. A szülei egyből tudták kihez forduljanak lányuk személyiség zavaraival.
Carlo bólint s helyesel:
- Igen.
Melissa folytatja:
- Ma megint az volt.
Carlo csak nézz.
- Mindenre emlékszem. De megint kiakadtam. 2 –szer is. És az utóbbinál fel is robbantam.
Carlo úgy csinál mintha jegyzetelne, de nem tud mit írni.
„Kissé frusztrált, de egy Végzős milyen legyen?” (-Carlo gondolata)
Melissa nem szándékszik folytatni, de azért megszólal.
- Szóval doktor bácsi mi a diagnózis? – „Ezt én mondtam? URAMATYÁM! Mi ütött belém?”
Carlo:
- Egy szemtelen tinédzser kikészült a jelentéktelen problémáitól.
Melissa normális jelenléte halványodni kezdett, és újra az ördög vette át a helyét.
- Hát igen. Ez a helyzet. De mi van veled? Mióta nem szeretkeztél. Tudom hogy már 6 éve nem volt csajod, de léteznek Night Clubbok. Melyikbe jársz? Vagy kéne az egyik naiv osztálytársam telefonszáma? Gondolom egy 42 éves pasinak még van ere…- Melissa gonoszul nézett elszánt volt. És dühös teljes mértékben csak a dühöt látta.
- Ebből elég! Menj innen! Nincs semmi bajod csak lopod a drága időm.
Melissa:
- A szüleim megfizetik azt. Sajnálom én nem vagyok hajlandó ARRA. De még nem járt le a foglalkozás és én élvezem. – szúrós szemeket mereszt.
- Menj haza és ne gyere többet Melissa Balti!
Melissa felállt komótosan majd mikor már az ajtót becsukni készülődött visszaszólt:
- Jah dokikám nem Melissa vagyok.
Azzal becsapta maga mögött.
Carlo felsóhajt.
- Bár úgy lenne.

Otthoni depresszió

„Mit csináltam? Az egyik pillanatban még Carloval beszélgetek, aztán a másikban már az ágyamon szabdalom szét a plüssállataimat. Megint az volt. Megint. Miért nem hisznek nekem? Nem képzelem. Ez tényleg megtörténik velem. Nincs semmi feltűnési viszketegségem. Nem! Nekem valami súlyosabb problémám van! Mit csináltam?”
Melissa magához öleli a sebesülteket majd a telefonhangjára rémületében széthajítja őket. Idegesen hátrafésüli kósza hajtincseit aztán unottam leballag. Felkapja az idegesítő tárgyat.
- Halló? Itt Melissa Balti.
- Találkozzunk!
Melissa nagyot szív a levegőből, szakszóval letüdőzi.
Unottan így szól:
- Michael mondtam, nem jó vicc ez. Tiszta szánalmas hogy 13 éves létedre a nővéredet hívogatod a barátaiddal. Legalább az osztálytársaidat zaklatnád.
Peter értetlenül tette el fülétől a telefont. „Milyen Michael?” Aztán megvilágosodott.
- Nem az öcséd vagyok.
Csönd. Mint a filmekben lévő kínos némaság a tücsökciripeléssel.
Melissa értetlenkedik:
- Hát akkor ki maga?
Peter sóhajt.
- Peter Mark.
Még nagyobb csend.
Melissa megrémül. Leteszi a kagylót.
Berohan a konyhába önt magában egy pohárvizet és megissza. Mikor már harmadszor tölti újra. A telefon ismét rákezd a csörgésre.
A lány vesz egy nagy levegőt.
„egy-két-há.”
Felveszi.
Nem szól.
Peter a túl végen is hallgat. Kb. 10 percig megy így amikor Peter nem bírja tovább:
- Melissa öröknémaságba bukózol?
- Nem állt szándékomban. – remeg a hangja. Teljes mértékben a régi Melissa volt. A jó kislány.
- Akkor? Eljönnél velem valahova?
Peter nagyokat nyel nem tudja miért ilyen izgatott. Úgy érzi magát mint azok a csajok akik nála próbálkoztak. Hevesen ver a torkában a szíve. Szánalmasnak érzi magát. Ennyi mindent még soha nem tett meg egy lányért. Egy lányért aki leordibálta fejét.
- Most?
Melissa szintén ideges. De ő teljesen más okból. Nem emlékszik sok mindenre. Azt tudja hogy mi volt a dogánál, az elzáráson és arra is tisztán emlékszik hogy kilépett a suliból. De utána csak foszlányok. Csak a mérget látja. A dühöt. Peter elhajt? És még a rendelőben is vannak hiányosságok.
- Hát… nekem jó most is. De ha akarsz akkor holnap vagy azután. Vagy…
Peter lenyeli, hallja a hangján hogy olyan mint egy izgatott kislány.
- Holnap. Mesélj el mindent! TUDNI AKAROM mi történt ma.
- Rendben. 10-re ott leszek nálatok.
Melissa megriad. 10?
- Előbb! – mondja félénken
- Előbb?
Peter gondolkodik: „Mégis mikor? 10kor nyit minden jó hely.”
- Igen. Mondjuk 3-kor és ne menjünk sehova. Legyünk Nálam.
Melissa tudta hogy ezt lehetne Randinak nevezni. De első sorban nem ezért akart ezzel a fiúval találkozni. Tudni akarta mit csinált már megint. S az is tudni akarta mi a baja. S mivel látszólag senki nem hisz neki saját magának kell megtalálnia a gyógymódot.


Időköz

Melissa késő estig bújta a pszihokönyveket és a neten szörfölt hogy a tételéből felkészülhessen. Szerdán kiselőadást kell tartania belő le és az már csak egy nap. A testvére időközben megérkezett, de nem méltatta arra nővérét hogy felszóljon neki. Ám Melissa hallotta Micehel szobájából kiszűrődni valamelyik hülye tuc-tuc zenéjét.
A lány épp azt a blogot olvasgatta minek a címe „Mi a bajom?”. Nem írták le valami pontosan így Melissa aligha tudott meg többet mint eddig. De azért sok jó használható infót talált. Tizenegy fele már úgy gondolta kiváló dolgozatott állított össze ami csakis 5-ös lehet. Bár ő maga nem értette mit akar mondani ezzel az egésszel, de tele volt szakszavakkal. Amit Mr. Neck is előszeretetten használt.
Végül is bevánszorgott a fürdőbe s elvégezte mindennapi higiéniarítusát.
A szülei még mindig nem értek haza, különösebben nem. Volt ideje megszokni. Orvosok így van hogy néha benn éjszakáznak. A Szent Mária a város sőt a környék legobb, legmodernebb kórháza. Az orvosoknak külön alvó részük is van így lehet, hogy Melissa szülei ma is benn alszanak.
Féltizenkettő fele beleszédült régmegvetett ágyába és várta hogy jöjjön az álommanó. Kis késéssel az meg is érkezett.

Agyőrlő iskola

„A suli elég szar… de hát ilyennek kell lennie. Komolyan a tanároknak tuti nem fizetnének ha valami normálisát is megtanítanának, ami az életbe tuti kelleni fog. Jó a nyelvórák hasznosak. De mikor fog majd nekem kelleni hogy milyen színű kérge van a szilvafának. Mrs. Bockul bele köt még a szúnyogba is, hogy miért nem szívja vérünket hisz az lenne a dolga. Persze csak a nőstény szúnyog vérszívó, de ez most tök mindegy. Én azon buktam el, hogy azt mondani… A szilvafa kérge barna színű… Óriásit tévedtem. Egész eddigi életemben tévhitben éltem, az agyamat eltompították a tv Micro hullámai. A nagyszüleim is átvertek kiskoromban… Mert a szilvafa kérgének színe… Szürkésbarna. Csalódtam magamban. – az irónia nem bűn csak tudd használni.
Ohhh… tíz, kilenc, nyolc, hét, hat, öt, négy, három, kettő, egy… Végre…”

Csörrrr… Csörrrr… Csörrrr

Melissa úgy tüzelt el helyéről mintha ágyúból lőtték volna ki. Szinte lángcsóvákat hagyott maga után. Sokaknak neki is ment, de különösebben nem zavartatta magát. Egy célja volt s nem akarta szem elől veszteni. Ez a célpont az Ajtó volt. A szabadság jelképe.
Már nagyon haza akart érni, ki ebből a diákrengetegből, el, haza. Leakart még pihenni Peter érkezése előtt, s még átnézte volna a dolgozatát. Mivel Mr. Necket ő maga is személyesen megkérdezte, hogy lehetséges –e inkább felelni a dolgozatból… és nagy húzódzkodást után valamilyen okból igent mondott. Talán csak megakarja alázni… de nem baj. Ő tanult és nem fél.

Mikor már a keze csak nem az ajtó kemény fa burkolatát érintette valaki meghúzta hátulról és a földre lökte. Melissa úgy esett össze, mint egy krumplis zsák. Értetlenkedve dühösen pillantgatott körbe a diáksorfalon. Mindenki őt leste és a támadóját. Melissa abba az irányba pillantott amerre a kortársai és észrevett egy Vörös hajú vékonykás dühös lányt.
Melissa kezdte volna hogy mi ütött belé… de lány megelőzte.
- Te kis senki. Azt hitted megszökhetsz? – meresztette barna szemeit.
- Ki vagy te? – értetlenkedett áldozatunk.
- Oh ne jászt nekem itt az ártatlant, nagyon jól tudod hogy ki vagyok. És ne is tegyél úgy mintha sajnálni kéne… ebben a történetben én vagyok akit átvertek.
Melissa fapofával nézett.
„Most mit tegyek?” (- pánikolt Melissa)
- Nem ismerlek… sajnálom. – nyöszörgött de csak azért mert a táskája nagyon szúrta a mellkasát. – Talán összekeversz valakivel.
Felnevettet olyan filmbéli ördögi kacajjal a vörös.
- Nem keverlek össze senkivel, emlékszem az ocsmány fejedre még ha pasim agyon is nyalt-falta… - horkantott. - Vagy talán Danny Halgrovra se emlékszel. Pedig elég közel kerültetek egymáshoz Melissa Balti. – olyan undorra mondta ki Melissa nevét hogy az össze is rezzent.
Melissa még mindig a földön gubbasztott, de az értetlenség az értelemmel keveredve a fejébe nem segített abban hogy eltudna végezni azt a műveletet miáltal talpra állhatna.
- Én… nem… én nem csináltam semmi ilyesmit. Össze… összekeversz valakivel. – dadogott, mint egy félkegyelmű.
Az arcát elborították a könnyek. A fájdalom erősebb volt mindennél.
- Nem én voltam. – félt. De nem a lánytól és nem is a haragjától, vagy attól hogy mások elítélik, hogy rosszat gondolnak róla, vagy hogy szülei megtudják… az amitől igazán félt az önmaga volt.
Összecsuklott végtagjaival átkarolta magát, s csak sírt. Sokan hörögtek körülötte és a vörös csaj is odavetett egy-két obszcén szavat.
Majd Melissa érezte hogy kéterős kéz megragadja s talpra állítja. Teles súlyával rádőlt az illetőre. S közben ezeket mondogatta:
- Nem emlékszem… Nem emlékszem… nem én…
- Cssss… Nem te voltál.
Még többen hördültek fel, de amikor rájöttek kiápolgatja Melissát a legtöbben elhallgattak.
(Peter gondolta-) „Már megint mi történt veled, te lány?!”
Majd odafordult Peter a vöröshöz és így szólt.
- Ha nem akarod a délutánodat a dirinél tölteni… - Melissára nézett majd vissza. – Tűnj innen!
A lány félénken dobott egy grimaszt majd elszelelt a kisebb nézőközönségével együtt.

Peter miután elküldte a maradék bámulódókat a kocsija irányába támogatta Melissát.
- Van nálatok valaki otthon.
A lány addigra magához tért, de olyan volt mint egy élőhalott, egy zombi. Félszegen bandukolt Peter kezével a derekán. Túl közeli volt neki, de ez volt a legkisebb baja.
- Nincs.
„Anyáék még sokáig bent lesznek. Valószínűleg ma se jönnek haza.” Mivel hogy reggel lehallgatta az üzeneteket és Apa hagyott egyet, miben azt monda egy túrabusz sebesültjeit ápolják, s hogy teljes a káosz.” Melissa már akkor egyből tudta mit jelent ez. „Ma se jönnek haza.”
- Akkor hozzád megyünk.
Melissa csak bólintott s nem szólt többet.

Elsírhatom a bánatom?

- Az a baj, hogy nem is emlékszem… - sóhajtott. –… te nem tudod elképzelni milyen szörnyű úgy feleszmélni, hogy nem tudod hol vagy, mit csináltál… Már azt se tudom ki vagyok.
„Nem akarok sírni egyszer már látott ma nem kell még egyszer. Nem fogok sírni.” (-erősködött Melissa)
- Az egyik percben még minden… - elcsuklott a hangja. Erre Peter megfogta a kezét, de a lány arrébb húzta és inkább folytatta hogy elterelje önmaga és a fiú figyelmét. –… minden normális. A másikban pedig… nem. Plüssállatokat szabdalok meg ilyenek. És minden…
Végül kijöttek azok a fránya könnyek.
- Minden homályos… arra se emlékszem hogy mit csináltam tegnap egész délután. Rád emlékszem… halványan. És Carlo… bemenetem hozzá, de aztán képszakadás….
Elhallgatott és feljebb csúszott az ágyán, így messzebb került a fiútól aki annak a szélén üldögélt, megnyugtató tekintettel s barátságos, megértő arccal.
Melissára ráment a pánikroham.
- Félek… Félek magamtól… Mi van, ha valami gonosz bújt belém. Ha megszállt az ördög… Bár vallásosabb lennék.
Peter csitító szavakat dörmölt majd följebb csúszott az ágyon hogy átkarolj a lányt, hogy maga mellé vonja, hogy lenyugtassa. S az nem ellenkezett, hagyta hogy átölelje, erre volt a legnagyobb szüksége, hogy valaki higgyen neki. S ne kelljen csak neki hordania ezt a kellemetlenül nagy terhet.
Peter szorítását Melissa mennyeinek találta, de mégsem élvezte ki teljesen, csak passzív hangon így szólt.
- Az a legdurvább az egészben, hogy senki nem hisz nekem… Azt vélik hazudok, hogy többet legyenek velem… Carlo csalónak tart, látom a tekintetén, hogy nem hisz nekem.
Peter vett egy nagy levegőt.
- Én hiszek neked.
„Bárcsak tudnám mi bajod… Bárcsak segíthetnék rajtad…” (- álmodozott Peter)
Melissa kibújt a fiú szorításából. Majd szégyenlős szemekkel meredt rá.
- Nem kell ezt mondanod. Tudom hogy képtelenség ez az egész. Különben is már megszoktam, hogy mindenki flúgosnak nézz. Köszi hogy haza hoztál, nem mindenki tette volna ezt meg. De most már nem kell itt lenned velem.
Peter mérges lett, ám nem úgy mit általában Melissa…
- Bármennyire akarod hogy elmenjek én azt nem teszem… - merészül nézett a lányra, aki a pírjait próbálta eltakarni.
Melissa aprómozdulatokkal lecsúsztatta magát az ágyról majd az íróasztala felé vette az irány. Nincstelenségében nem tudott mit csinálni így rendezett mappáit pakolgatta rajta. Halotta hogy a fiú mögötte leszállt az ágyról. A válla fölött odalesett, s látta AZ, az ágyoszlopának dőlve nézi. Halotta hogy Peter nagylevegőt vesz és tudta mi következik…
- Melissa Balti öröknémaságba bukózol?
A lány csak pakolt. Peter tehetetlenül nézte izgő-mozgó karcsú kezeit a mappákon. A lány csak sóhajtott. Ám úgy 2 perc múlva mégis megszólalt, ami a fiú száma meglepő volt.
- Az állt szándékomban.
Valahogy a telefonban nem ez volt a válasza. Peter tudta a lány elveszett, s neki segítenie kell.
Hőkölt egyet a fiú majd így szólt.
- Hagyd már azokat a lapokat… - nem volt dühös a hangja. – Inkább gyere és elmesélem mi volt tegnap.
Melissának megállt a kézfeje dolgozatán, s azt szorongatva nézett idegesen a fiúra. De ő csak mosolygott kedvesen. A lány viszonozta majd tételével együtt elindult feléje. Leültek ismét az ágyra, s csak beszéltek…

Talán a megvilágosodás?

- Úr Isten… - Melissa ujjait a szájára tapasztotta. Majd belehalt a szégyenbe.
Nyelt egy nagyot majd lehámozta hirtelent kevert falát.
- Carlo én… - egy könnycsepp, két könnycsepp, talán volt az három is.
A rögzítő hangos pittyel jelezte, hogy az üzenetnek vége. Melissa önmarcangolás végett újra lejátszatta a telefonnal az üzenetet.
- Bob és kedves Anne valamit el kell mondanom nektek. Melissa a múltkori kurzuson botrányosan viselkedett. Perverznek titulált és ha mondott bármi olyasmit hogy én azt kértem adja meg barátnői telefonszámát… Hazugság volt. Én mint Melissa pszichiátere és barátotok azt mondom, lányotokat meg kéne fékezni. Rövidebb pórázon tartani, ám nem azt mondom hogy többet legyetek vele. Az ilyen kamaszoknak nem szabad megadni amit szeretnének, mert idővel egyre többet akarnak. Írassátok be egy dühkezelő kurzusra, ám hozzám többet ne küldjétek. Nincs semmi baja azon kívül, hogy roppant neveletlen, elkényeztetett, kamasz. Sajnálom, hogy ezt kellett üzennem.
A pitty újra megszólalt. Melissa összeroskadt a padlóra és arcát a térdei közé rejtette. Nem is olyan régen ugyanígy ült.
Peter becsörtetett a konyhába és ijedten odarohant a lányhoz. Átkarolta és a fülébe susogott.
- Mi a baj? Jól vagy? Hangokat hallottam…
Melissa felnézett s láthatóvá tette ázott lilaszemeit.
- Ugyanaz történt Carlonál is… nem emlékeztem… az üzenetben azt mondta neveletlenül viselkedtem. Perverznek tituláltam… -elhallgatott.- Én ezeket nem akarom. Miért történek mégis meg velem?
A fiú még jobban magához vonta. Melissa alig bírta elhinni hogy ennek a kedves fiúnak a fejét képes volt leordítani. Rosszul érezte magát. Nem akarta elhinni amit Peter mondott, elmesélt mindent arról mi történt tegnap… de Melissa nem ismerte fel magát a történetben. Úgy érzete mintha nem is ő lett volna. Pedig ő volt… vagy egy része.
- Tudom… - mondta Peter a lány nagy meglepetésére, de nem tette szóvá… nem. Neki most tetszett, hogy ily közel van hozzá, az akibe bele is eshetne, ha lenne annyi esze.
Próbálta elterelni figyelmét, valami olyanra gondolni ami nem Peter volt. Ami egyáltalán nem tartozott hozzá.
„Alteregó”
- Másik én… - csúszkált ajkain.
De amint kimondat, mint egy villámcsapás úgy hasított bele a felismerés. Az elszörnyedés összesformája kiüközött rajta. Melissa nem tudta mit csináljon. Csak értelmetlenül, megmerevedve gubbasztott Peter karjaiban a laminált padlón.
- Másik én… - ismételte.
Peter lazított ölelésén.
- Tessék?
Melissa élőhalott lett addigra. Vagy egy beakadt lemez, kinek hogy teszik.
- Alter… ego – elszörnyedt a felismerés második hullámától. – Másik… én.

Utolsó este

Melissa nem volt ugyanaz. Bár azt se tudta kinek kell lennie… Peterrel eltöltött egy szép délutánt, amit mindketten Randinak neveztek. Melissa első randija. Élvezték, mindketten. Peter még soha ilyen jól nem érezte magát. Komolyan véli Melissában megtalálta azt amit eddig keresett. Talán a másik felét… vagy mást.
És a lány bár megtudta az igazat magáról, mégis önfeledtül szórakozott… de talán épp emiatt. A konyhai incidens után Melissa kitörölte Carlo üzenetét. S elment Peterrel a városba. Csak úgy lézengtek, céltalanul… Imádták.
S a Oky Park kellős közepén egy öregtölgyfa alatt Melissa Balti megkapta élete legjobb csókját Peter Mark ajkaitól. S ugyan így igaz fordított szemszögből is. Ezt egyikőjük se felejti el.
Melissát amikor hazaért nagy meglepetés fogadta… A szülei otthon voltak, és az öccse is. Nem veszekedtek. Boldogan vacsoráztak, ami évek óta nem fordult elő. Ő is csatlakozott s élvezte mindenegyes percét a napnak. Nem akarta hogy vége legyen. De az idő nem állandó, múlik s szép lassan a holnapból ma lett.

Végjáték

Társadalomismeret.
„Mr. Neck halálra várt nyugalommal ült székén. Alig 15 perc maradt nekem, hogy előadjam összetákolt dolgozatom.”
- Rendben akkor most… Ms. Balti következik. – mondta megvetően Mr. Neck.
Melissa vett egy levegőt, nyugtázta gondolatait. Hátrapillantott a szülők sorára. Ez a nap egy úgy mondott nyíltnap volt amin kötelező a szülők jelenléte, hisz ez az utolsó hét a suliból. Melissa ám ezt elfelejtette és szüleinek is csak 1 órával ezelőtt tudott szólni. A lány WC –ből hívta föl őket. Félt. Remegett a lába. S mint sejtette Bob Balti és Anne Balti nem ült a szülőknek fenntartott székek egyikén se. Ám pillantásmenetében meglátott egy kedves szerelmes arcot. Peter Mark. Melissa elkapta tekintetét s felállt.
„Még nincsenek itt. Még nincsenek itt!” (- pánikolt Melissa)
Melissa a telefonba azt is megüzente hogy kivételesen szegyék ki Michaelt az óráiról és hogy szóljanak Carlonak is. Mr. És Mrs. Balti nem értették lányuk viselkedését, de amikor azt monda hogy ez nagyon fontos, nem ellenkeztek. Tudták lányuk feleslegesen ilyet nem mondana.
Melissa lassan lehajtott fejjel lapszorongatva ballagott ki a tábla elé, ahol Mr. Neck lenéző mosolya fogadta. Nem törődött a tanár tolerálhatatlan viselkedésével, csak azon járt az esze…
„Nem jöttek el. Nincsenek itt…”
A lány apró könnycseppel a szemén emelte fel állát, s találta szembe magát a tábla barátságos zöld színével. Nem akart megfordulni. Ahhoz túl jól érezte magát, nem akarta kedvét elrontani, hogy kortársai lenéző tekinteteit bámulja.
Mr. Neck látta hogy Melissa most leginkább egy szenvedő kiskutyára hasonlít és úgy cselekedett ahogy ilyen helyzetbe tenné… belerúgott egyet-kettőt
- Ms. Balti megosztaná velünk is miért olyan izgató a tábla?
Az osztály nevetett, még a szülők is. Melissa becsukta szemét a könnycsepp legördült arcán, s megfordult.
Mr. Necknek nem volt elég az előbbi:
- Oh aranyom nem kell sírnia nem lesz olyan fájdalmas.
Melissa vett egy nagy levegőt, de nem törölte le könnycseppjét. Megkereste a tanulók közt azt akit leginkább kedvelt, s mikor ő boldog mosolyt lövellt felé nem kellett neki több. Elkezdte:
- Ma nem szégyen a sírás Mr. Neck. – ránézett a tanára, kihúzta magát és titokzatosan így folytatta. – Ma elfogadom teljes egészébe magam.
Mr. Neck megilletődött s leült székére majd intett hogy kezdje.
Melissa maga elé emelte a lapot, de nem nézte. Inkább összegyűrte gombóccá és Mr. Neck asztalára dobta. Az meg csak bamba fejjel bámulta.
- Alteregó a tételem címe… - kezdte Melissa ám halotta a terem ajtaját kinyílni, s ámuldozva látta szerettei kuporogna ott egyrakáson.
Szülei bocsánatot kértek mindenkitől és öccse Michael aki szinte a legördögibb kistestvér címét elnyerhette volna, bátorítóan kinyújtotta hüvelykujját nővérének.
„Talán csak azért örül mert lóghat a suliból, vagy mert talán szeret?!” elmélkedett Melissa.
Ám az ajtó még nem csukódott be, valakik még besétáltak rajta… Carlot és a vörös hajú lány ez utóbbi egy üres padban foglalt helyet, s megvetően bámult Melissára, de azt ez nem csöppet se zavarta. Viszont Carlo arckifejezése annál inkább, mert nem megvető volt, hanem vidám. Mosolygott.
- Rendben. Mindenki megérkezett. Folytathatnánk? – Mr. Neck már ideges volt, ami Melissának nagyon is tetszett.
A lány bólintott majd újra kezdte.
- Alteregó… Az alter ego (latin: alter ego = másik én) egy második személyiség az emberen belül. – Melissa a közönség kábulatából nyerített energiát. Sokan nem figyeltek rá, de azok igen akik számítottak.- Ezt a fogalmat a 19. század elején hozták létre, amikor a pszichológusok először definiálták a disszociatív személyiségzavart. Az alteregó kifejezés többértelmű lehet. Önmagában lehet az értelme a „hasonmás” és a „másik én”. Mikor neki kezdtem ennek a dolgozatnak, nem értettem ennek egyik jelentését se. Akartam, de nem jöttem rá. Ám mára már tudom… - elhalt a hangja de csak egy kis időre és folytatta, teljesen máshonnan.
- Az alteregó kifejezés használatos irodalmi analízisokban és összehasonlításokban olyan szereplők leírására, akik pszichológiailag megegyeznek, illetve alter egói az írónak. (Tehát olyan fiktív személyek, akik viselkedésükben, beszédükben és gondolataikban a szerzővel azonosak.)
Melissa tekintette végig cikázott mindenkin. Anyján, apján, Michaelon, Peteren, Carlon, a vörös hajú lányon, Abbyn, Alexen, Jerryn… mindenkin.
- Robert Louis Stephenson regényében Dr. Jekyll és Mr. Hyde ábrázolja azt az elgondolást, amely szerint a jó és a gonosz egy emberen belül létezik, s a két én folyamatosan harcol egymással. Edward Hyde a szó szoros értelmében a doktor másik énje, a pszichopata, aki irányíthatatlanná válik civilizált társadalom szabályai miatt, s aki megosztja a testet a doktorral. – szusszantott egyet, kihúzta magát, és megigazította a haját.- A szakszó illetve a koncepció sűrűn megjelenik a populáris regényirodalomban, például a képregényekben, mint a szuperhős titkos identitása. - Elhallgatott.
Igazából csak ennyi lett volna a dolgozat, de a fele osztály aludt s itt volt mindenki aki számított. Reggel akkor ott a felsőszinti lány WC-ben viszont Melissa elhatározta hogy olyat tesz, ami bátor tettnek bizonyul. S életében először azt akarta hogy más legyen, hogy másnak kelljen az igazságot kimondania.
- Ez a száraz része. Az ismert. Az irodalmilag használt, hasonmása valakinek. Ám nem csak ez létezik. Van egy másik értelme miről már az előbbiekben beszámoltam. „Másik én” – nagy levegőt vett, ismét körbetekintett s kimondta a következőt: - egy személyiségzavar. A betegség súlyosabb mint aminek hallatszik. Az ember nem tudja kezelni két énjét. A jó és a gonosz, a kedves és az undok… - Melissa Carlora pillantott aki olyan arcot vágott amilyet Melissa mutathatott amikor megvilágosodott.
Melissa gondolata: „Ő Már tudja!”
- Ám egyik fél se emlékszik a másikra, azt se tudni ki az igazi maga valója. Hisz mindkettő ő. S az emberünk sosem lehet önmaga, mert nem tudni ki az. Nem vonható felelősségre, hisz mindkét önmagára veszélyes és a környezetére is.
Melissa becsukta a szemét nem akart látni, nem akarja mások arcán is észrevenni az értelmet amikor kimondja az utolsókat.
- Személyiségzavar. – fanyarul felhümmögött. - Fura de így van. Létezik.
Melissa bátor lett. Kinyitotta szemeit s így folytatta:
- És ha mégsem hinnétek… Akkor most kivételesen lássatok! – Olyan hangsúllyal nyomta meg az utolsó szót hogy aki eddig aludt mind felébredt. Melissa szenvedélyes arccal körültekintett osztálytársain. Akikkel állítólag négy éve együtt járt erre a helyre mégis, egyikkőjüket se ismerte. Idegenek voltak számára az arcok. Sok idegen lebegő fej, kik isszák most már szavait.
- Ne csak nézzetek… Lássátok! Itt vagyok. Tudom hogy nem ismertek… - elmosolyodott. - … Én se ismerlek titeket. De most ezen az utolsó Társadalomismeret órán nézzetek jól meg. Mert erre az egészre amiről itt beszéltem… én vagyok. Az élőbizonyíték.
Elhallgatott mindenki. Mindenki csak őt nézte. Melissa mosolygott és tudta valami kitörni készülődik, valami?…. Nem! Valaki.
Tudta ha kimondja minden megváltozik… Diliházba kerül ahol elektrosokkal fogják kezelni naponta háromszor. De most boldog. Nem fél. Elakarja mondani, hogy higgyenek neki.
Még egyszer míg a szerény Melissa szerint önmaga volt, körülnézett és belemélyesztette tekintetét annak a szemeibe akinek leginkább mondani akarta.
- Disszociatív személyiségzavarom van…

- Vége -

Csókrabló

Csókrabló

Azt hittem akkor és ott lehunyom a szemem, lehajtom a fejem és a bárpulton hortyogva fogom kipihenni magam. Évek óta nem aludtam rendesen, bármennyire akartam, bármennyire vágytam rá. Nem tudtam. Se időm se lelki energiám arra hogy álmodjak. Bezzeg régen csak a felhőkben jártam, de az már 3 évvel ez előtt volt. Az előtt hogy elhagytak volna, és az előtt hogy a nagyszüleimhez adtak. De ez egy régi sztori. Amit ideje lenne már elfelejteni és tovább lépni. Még sem értem miért sírok miatta még ma is.
- Babám akkor nem indulunk?
Felfigyeltem. Az áldozatom aki eddig csorgatta a nyálát már nem bírta tovább. Akármennyire voltam fáradt tudtam még nem pihenhetek.
- De… De megyünk mindjárt. Csak előbb rendelj még egy italt magad. Addig kimegyek a mellékhelyiségbe. Aztán mehetünk is.
- Siess Babám! Nem akarok sokat várni rád.
Bólintottam majd támolyogva elindultam a WC felé. Rájátszottam. Nem voltam még részeg, de megakartam leckésztetni. Tudtam, hogy zavarni fogja, mindig zavarta. És tudtam az is bökni fogja a csőrét hogy nem ő lesz az elsőm. Hogy nem voltam meg neki. DE hát megérdemelte. Nem kelett volna dobnia. Hitte hogy ez lesz, hitte hogy nem fogom szónélkül hagyni, hitte hogy a legjobb barátjával kikezdek. Bár igazából Kirk még 2 hónappal ez előtt is bepróbálkozott amikor még… azt hittem hogy nem egy szemét faszfej.
A mosdó ajtaját már láttam amikor éreztem egy kéz ráfonódik a karomra. Először nem is értettem. De amikor észleni kezdtem az a melegséget mit mindig éreztem közelébe tudtam hogy Jared az. Az expasim. Az a rohadék akire haragudni akartam, de nem tudtam.
- Mit csinálsz Kirk-el? – láttam dühíti. Vele 3 hónap után sem voltam hajlandó megtenni ezt az áttörést de Kirk-el már az első randin megteszem.
- Ha jól gondolom ez nem a te dolgod! És ha netán zavarna inkább fogd be!
Mérgesen felhúzta szemöldökét, mint ahogy szokta, ha ideges.
- Ne tedd ezt miattam. Ennyit nem ér a bosszú!
A kezemet már nem markolta azokkal a hatalmas vasmarkaival. Én ha tudnám pofán is vágnám. De sajnos nem tudtam ahhoz még erősen fogott.
Szólni akartam egy frappáns mondatot de belém folytotta.
- Tudjuk mind ketten hogy ez neked fontos. Ezért vártunk. – láttam ahogy elréved de folytatta – és tulajdonképpen ezt imádtam benned. Hogy tudod mit akarsz.
Nyeltem egy nagyot.
- Baszódj meg! – éreztem már a pia hatását elég sokat káromkodtam, pedig igazából soha nem szoktam, most ez a fájdalomnak is betudható amit ő hagyott bennem maga után. – Te képmutató szemét görény… Hogy mersz ide jönni arról papolni, mit tegyek és mit ne! Már vége ennek az egésznek ami itt volt! – erőteljesen mutogattam kettőnk közé a hatás kedvéért. – És ha jól emlékszem te voltál az az igen nagy fasz aki azért dobott mert nem szopttt… - számra tette a kezét és így szólt.
- Nem ezért lett vége!
Sosem mondta el miért szakított velem de sejtettem mivel Vasárnap még minden jól ment estig. Aztán én inkább várni akartam erre ő elment és hétfőn várt azzal a remek hírrel hogy VÉGE.
- Egyszer érdekelne hogy akkor miért is! De most nem! Most dolgom van, és nem veled. – gúnyosan végig néztem rajta majd leráncigáltam a vasmarkokat.
- Ne tedd! –mondta még egyszer de semmit se ért vele.
- Asszem, mi most búcsúzunk. Szóval PáPá…
Berontottam a lány budiba és a tükörbe kémleletem azt a lányt aki annyira magabiztos volt, és épp ezért nem lehettem én. Én ilyeneket soha se mondtam volna. Én soha nem álltam volna le egy Kirk fajta extra sügér pasival. Ezért nem lehettem én az a lány a tükörben.
- Mit csinálok? – suttogtam magamnak és a lánynak aki NEM én voltam. Meredten figyeltem magam aztán hidegvizet fröcsköltem az arcomra. Miután újra felnéztem a lány kissé értelmesebbnek tűnt. Az a lány már nem is akart lefeküdni Kirk –el.
De mit volt mit tenni?! Ha most ez a lány nem megy és nem hancúrozik a suli egyik legmenőbb pasijával akkor azt mindenki tudni fogja. Mindenki és ő is, a suli legmenőbb mégis legkedvesebb pasija.
A lány már én voltam. Semmi erő. Semmi vadság. Nem. Visszatért belém a konszolidált elveszett kislány aki ilyen helyzetben kimászott volna az ablakon és taxit hív.
Meg is tettem volna csak hogy nem volt ablak. Így hát nagy levegőt vettem és kiléptem. Egy perc alatt megtaláltam ugyanott a bárpultnál Kirk-öt. Ám nem őt kerestem. Körbe pislantgattam vagy 5-ször, az egész diszkót mire megláttam. Tudtam ő egész végig figyelt. Láthatta az arcomon a kételyeket, és elég jól ismert ahhoz hogy tudja, meggyőzött.
Mosoly ült ki arcára, egy elég hamiskás, fájt. Fájt hogy hagytam nyerni…
Vagy mégsem?
Az a lány a tükörből visszatért és éreztem a bosszú kegyetlen ízét. Édes volt és magával ragadott. Nem hagyhatom. Meg kell tennem. Ha később megbánom is legalább neki is ártok. Tudom hogy érez még irántam valamit, mert az nem lehet hogy nem és ha csak enyhe kis kósza szúró érzést okozok majd, nekem az is megteszi. Azt akarom hogy szenvedjen lelkileg és később testileg is.
Látta arcomon az adrenalintól túlfűtött mosolyt, lekókadt a mosolya. S ez csak benzin volt a tűzre ami bennem égett.
Rákacsintottam és szinte a arcába üvöltöttem „Most figyelj te fa tökű!” majd elindultam a potenciális áldozatom irányába. Éreztem Jared tekintetét a hátamon és ez vezetett valószínűleg arra amit tettem.
Megálltam Kirk előtt majd jó erősen lesmároltam a torkáig ledugtam a nyelvem. Viszonozta. Bár hányingert kaptam Kirk-től, egészen attól ami igazából volt. Itt ez most nem számított. Bosszú hadjáratot indítottam és az áldozatok, eszközök nem számítottak. Majd 5 perc után kikászálódtam a szájából és egy húzásra megittam a gin –tonikját. A poharat erőteljesen levágtam és a fatökű pancsremmel együtt elindultunk a kijárat felé.
Útközben egy pillantást vettem a nem messze ülő egykori szerelmemre és azt tátogtam neki:
- Na ehhez mit szólt, te fasz?!
Ő egy pillantást vetett amiből egyből tudtam mit mond „Úgy sem mered!”. És viszonoztam egy hasonló pillantást amibe azt akartam csempészni hogy „De hogy nem, nyissd ki a szemed!”. De valószínűleg ő úgy érette „gyere és kapj el!”. Mert egyből felpattan és ott termett mellettünk.
Nem érettem Kirk miért nem indul, hisz annyira nem lehet hülye hogy egy felbőszült expasival fog majd bájcsevelyt végezni. Bár tudom hogy barátok azért ez nem lehet nekik valami kellemes.
Hirtelen Kirk így szólt:
- Ne zavarj Jared dolgunk van!
Egyszerre jött Jared is.
- Oh, tényleg? Nem hinném mert Jane most velem jön. - azzal elkapta karom és próbált elszakítani.
- Bocsi barátom, de először én jövök! – viszketett a tenyerem. – Tudom neked nem jött össze de talán majd nekem. – és rám mosolygott.
Hányingerem lett újra. Hogy tudtam lesmárolni?
- Hogy te mennyire undorító vagy! – eltorzult az arca és undor ütötte ki. De még nem volt elég ideges. – Tudod nem kéne kihasználnod hogy most ilyen beszámíthatatlan állapotban van.
Az a tenyér már nagyon akart ütni de most már mid a kettőt elakarta találni.
Kirk hátrébb lökött úgy csinált mintha ott se lennék.
- Figyelj Jared. Itt ez a csaj aki sebzett miattad. Valakinek meg kell dugni! Örülj a szerencsémnek.
Elsült.
Nem. Nem. Nem én ütöttem. Jared volt. Egy és még egy és még… Péppé akarta verni. De észre vette magát majd engem ahogy könnyes szemmel kifutok a diszkó ajtaján. Jared követett. Átölet. Magához szorított mint régen. Nem kellett tudnom hogy most már vége. Nem számított én rájöttem ugyan úgy szeretem. És ehhez kellett egy rohadt csók. Egy csók amitől cigi szagú lett a szám.
Jared soha sem bagózott. Vele smárolni őrület.
- Hiányzol. – suttogtam bele a dzsekijébe.
- Jane… én. – gondolkodott egy darabig majd így szólt. – sajnálok mindent. Nem lett volna szabad hagynom hogy ez történjen. Nem szabadott volna…
- Szakítanunk?! –mondtam ki helyette a szót nagy fájdalommal.
- Igen. Nem lett volna szabad.
Ellöktem magamtól.
Bármennyire is fájt minden érzelemmel megáldott porcikám ilyen könnyen nem adhattam fel. Hisz azt se tudom miért is lett tulajdon képpen vége. És ha 1 hónap múlva megint dob?
- Csak áruld el… - mondtam halkan. – csak áruld el miért! Miért tetted ezt velem. – mutattam az enyhén kihívó öltözetemre amit direkt a bosszúm miatt húztam magamra.
- Tudni akarod?
Bólintottam.
- Hát jó. Te akartad. – éreztem ez húzós lesz.
Hátrébb léptem egy kicsit.
- Láttam a szüleidet aznap Vasárnap miután elmentem.
- MI? Mi a szent sza…. A szüleim? ho… mi??? A…
Az agya teljes káosz. Se gondolkozni. Se beszélni. Összeomlott a rendszer.
A szüleim akik elhagytak 13 éves koromban. Elhagytak és még azt se mondták helló szia nem szeretünk így lepasszolunk a nagyinak és új életet kezdünk máshol. Jared látta őket. Jared látta őket az nem mesélte… Jared.
Kérdéseket árasztottam volna rá de ő folyatta:
- Beszéltem velük… - félbe szakítottam
- Hogy mi?? Beszéltél a három éve nem látott szüleimmel és te nem szóltál se arról…
- Had mondjam végig! Ha szeretnél mindent tudni csak akkor tudhatod meg ha vársz egy picit azokkal a kérdésekkel és letámadásokkal.
Némán egyetértőn bólintottam.
- Tehát beszéltem velük. Letámadtam őket hogy voltak képesek téged elhagyni és ők… - nyelt egyet. – megfenyegettek, hogy mindet tudnak rólunk és szakítsak veled mert különben nem én bánom meg hanem te.
- És? – nem folytatta ezért bátorkodtam megszólalni.
- És anyád valami olyat mondott „Végzet asszonya”, hogy te vagy a „Kaszás”.
Elnevettem magam ez hülyeség volt a javából. A Kaszás a végzet asszonya?! MI? Persze. Akkor inkább maradt volna annál hogy nem feküdtem le vele és ez szar volt neki. Az legalább reális.
- Ez nem vicc! – mondta komoran.
Elhallgattam. Megmerevedtem. Komolyan gondolta.
- Először persze én is azt hittem a szüleid becsavarodtak. De aztán láttalak. – a szemembe fúrta a két olajzöld két szemét. – Láttalak a temetőben. Szellemekkel. Lidércekkel. És rám mutattál. S tudom hogy ez nem álom volt. Tudom. Pedig mindennél jobban azt akartam.
Emlékszem a Vasárnap este. Különös volt. Azt hittem végre álmodtam. Először a fájdalomra fogtam, de akkor még is igaz lehetett.
De az álmom szörnyű volt. Rettenetes.
Épp egy listát tartottam amin Jared Grys volt az első.
- Ez most mit jelent?! Én… én… - nem tudtam szólni.
Magamhoz húztam és teljes erőből megcsókoltam. Hiányzott már. És ez a valami túl… túl sok volt.
Fura. Észre vettem Jared rosszul lett. A csók. Elakartam válni az ajkaitól de nem tudtam. Összerogyott. Éreztem valami fáj neki, de én elkezdtem töltődni, az adrenalinnál valami sokkal jobb. De… én… elködösült az elmém. Már csak azt láttam szerelmem holtan rogy össze előttem. Élettelen testéren simulok és hangosan felkiáltok. Sírok. Könnyek. Ez túl sok… ez túl sok nekem. Én… ez… nekem ez nem megy.
Amint megláttam ahogy emberek jönnek ki nem tudtam mit csinálni. Jared. Ez már….
Elfutottam. El messzire, be a fák közé, bárhova. Minden erőmmel futottam. Nedvesre sírtam a pólóm. Még mindig csak futottam, bár tudtam ez elől. A sorsom elől nem tudok elfutni soha.