1. fejezet
- Tanúvédelmi program? De hát… - erősen szorongattam újonnan vásárolt lila bőrjakomat. Karmaimmal szinte kilyukasztottam a finom műbőrt. Kár lett volna érte… Attól, hogy nem igazi, az még nem azt jelenti, hogy nem volt drága. Sőt! A korallkék kisestélyim után a legdrágább göncöm. Ám most, ez volt a legkisebb gondom. Pedig egy átlagos nap, azért amit a dzsekimmel csináltam, halálra dolgoztatnám magam. Vagy legalábbis fejjel lefelé lógnék egy fáról, hogy megtanítsam magamnak. Így nem lehet bánni, egy félig-meddig ismert divattervező remekművével. De valóban. Jelenleg ettől kell legkevésbé tartanom.
- Nincs apelláta! – Az FBI feje, Mr. Cast nem volt túl kedélyes állapotban. Ő neki se hiányzott ez az ügy. S gondolom tele volt már a hócipője, az évek alatt összegyűlt tapasztalattal, a hasonló nyafka lányok terén. Kik előttem már eljátszották ugyanezt.
Ám, akkor is ez, az én életem. S nem kérhetik tőlem, csakúgy hagyjak itt mindent csapot-papot, mert az FBI emberi, mind félkegyelmű idióták, s képtelenek elkapni azt a barmot.
- Nem! Már pedig én nem hagyom itt az életem. Soha! – dühöngtem, immár hangosan.
- London utcái nem biztonságosak magának Ms. Riddell. Ez nem kérés… - reszelősebb hangnemmell folytatta. Talán azért hogy összepisiljem magam, s ne tudjak tovább feleselni. -… Ez Parancs.
Egy pillanat alatt, képes lettem volna Mr. Castnak nekiesni. Akiről nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy az FBI egyik legbefolyásosabb embere. És nem véletlenül. Megvolt az a plusz, ami által kiemelkedett a legtöbb ember közül. Talán az, hogy képes volt felismerni az emberek különféle tulajdonságait. Egy apró hajigazgatásból nálam, rájött arra hogy hazudom. Hogy valamit titkolok. Hisz már akkor felismertem a helyzetet, hogy ami a tudatom birtokában áll, veszélyes rám nézve. Nem vagyok hülye, én is tudom, hogy a tudatlanság áldás. Igaz, hogy csak a filmekben láttam ilyet, de jól sejtettem, hogy rám is hasonló vár, ha igazat mondok. Valami módon elintézi a kormány, hogy ne legyen az életem olyan, mint rég. Ennek érdekében, hazudtam. Ám Mr. Casttot nem lehet átverni. Egy lélegző hazugsággép.
Már csak a belenyugvás az egyetlen módszer ami a kialakultakat nem teszi még borzalmasabbá. Végül is mit képzeltem? A kormány ellen fellázadok? Hisz ott virít az arcom minden újságon. Az életem amúgy se lenne ugyan olyan, minden megváltozna. Lehet, hogy számomra csak ez az egyetlen módja a normális életnek.
- Jól van! – mondtam morcosan. Húszéves korom ellenére, talán túl gyerekesen viselkedtem. – Hova száműznek? Egyáltalán jöhet velem a családom? Vagy mindenkitől el kell búcsúznom, addig míg az, az őrült szabadon jár-kel? – Karba fontam végtagjaimat, s csípősen néztem az ügynökökre. Általában is ilyen voltam, de ma felülmúltam önmagam. Dagadt is a mellkasom a büszkeségtől.
Mr. Cast járkálni kezdett a szobában. Az átlátszó tükörtől az asztalig, minél én egy széken foglaltam helyet. Átlátszó tükör. Hah… Ez egy vallatószoba. Engem most vallatnak? Azt hittem én vagyok az áldozat. Vagy legalábbis a szemtanú. Valaki lehet amögött a tükör mögött? Nem hinném. De ki tudja?!
- Maggie. –kezdte nyájasan. Upff. Taktikát váltott. Tehát, amíg ellenállok ellenséges, parancsolgató, félelemkeltő, de amint a megtörés kis jelét is látja, kedveskedő, hízelgő, meleg hangnemre vált. Még a hízelgő is beleférne. Jó módszer egy átlagos nyafka lánynál, de nálam nem annyira. (Legalábbis szerettem volna ezt hinni.) –Mi nem száműzni akarunk téged. Nem tönkre tenni a borzalmasan hétköznapi életed. Nekünk a célunk az, hogy megvédjük azt.
Sablonszöveg. Istenem, mennyire ráfaragtak, hogy én jogot tanulok, és folyton a „Törvényszéki huligánok”-at nézem. De hát nem tehetem meg velük, hogy ne színesítsem meg a kedd délutánjukat.
- Nem inkább az információkat? –immár századszor feleseltem és valamiért még mindig ugyanolyan szórakoztató volt.
Mr. Cast nagy levegőt vett majd rátenyerelve az asztalra válaszolt.
- De igen! Az információkat. Mint említettük, csak és kizárólag maga látta az elkövetőt. Vagyis Jeffrey Daymont. Elfogatási parancsot adtunk ki, a maga vallomás végett. És ugyan csak magának kell két hónap múlva megjelennie a tárgyaláson. És nem a hullájának. A mi dolgunk az információk, vagyis a maga védelme. – Átváltott a magázásra. S vagy ezerszer alkalmazta a kis monológjában. Hiszem, hogy ez jót jel.
- Rendben. Megértettem. – kibontottam összekulcsolt karjaim. És csak aztán kérdeztem újra:
- Tehát? Hova megyek? – ha kívülről láttam volna magam, talán nem ismertem volna fel bennem Meggie Riddell-t. Komolynak, ugyan akkor elkeseredetnek éreztem, hangom s az egész valóm. Igen, minden bizonnyal már most megváltoztam. Készen állok az új életre.
Mr. Castnak rám se kellett nézni, már a hangom színétől tudta, amit én is. Így abba hagytuk mindketten a csatázást és belevágott:
- Amerika, George állam. – elém dobott egy mappát rajta az én arcképemmel. Nem tudom honnan varázsolta elő, de az tuti, eddig még nem volt itt.
Körbepillantottam, hogy ez most komoly-e? És hüledezve vettem észre az összes ügynök eltűnt. Nagyon elbambulhattam, hogy még ezt se láttam. Tekintetem újra visszaért a mappához. Lassan, de biztos kezekkel szétnyitottam. Közbe Mr. Cast folytatta:
- Cantonban fog lakni, az egyik számára kijelölt ügynökünkkel. Canton egy kis város, de alig 50 km-re fekszik Atlantától. – keserűen elmosolyodott. – Remélem, nem életfeltétele a luxus, mert nem éppen fényűzőpalotát fog kapni.
A Cantonról összegyűjtött adatok közt lapoztam, amikor, újra becsuktam és a fedő lapra pillantottam
- Molly McGuire? – elég pocsék név. Én szeretem a Meggiet. Én Meggie vagyok. Meggienek születtem. Nem, Mollynak. Egyáltalán milyen név az hogy McGuire? Mintha egy tinisorozat főszereplőjének a neve lenne. Olyan tipikus amerikai. De én angol vagyok. Imádom Nagy Britanniát. Nem - nem. Nem akarok elmenni.
Vettem egypár nagy levegőt és lenyeltem hiszti rohamom. Jól van. Semmi gond. Mr. Cast észre vette, hogy ez túl sok nekem, de látta nem fogom kidobni a taccsot, így nem kímélt.
- A 8-dik oldalon láthatja a házát. A 3-dikon pedig az új személyazonosságának élettörténetét.
Várta hogy odaforgassak, de nem tettem. Csak félszegen rákérdeztem néhány dologra:
- A családommal mi lesz? Ők is velem jönnek? – tudtam a választ, de azért hallani akartam a szájából.
Nem cicózott, azonnal válaszolt:
- Nem, természetesen. Ők itt maradnak, de ne féljen állandó megfigyelés alatt lesznek, és készenlétben leszünk. Bármi gyanúsat is látunk, azonnal ők is költöznek.
Bólintottam. Már egy ideje egyedül éltem. Történetesen egy éve, mióta elkezdtem az egyetemet. Így hát, nem azért aggódtam, hogy elköltöztetnek egy új országban, nem is egy új kontinensre. A tengeren túlra küldenek, egyetlen ügynökkel. Egyedül leszek. Se barátok, se család. Húh, nyugi Meggie! Megbirkózol vele. Stram lány vagy. Ha az életben nem állod meg a helyed, hogy gondoltad, hogy a tárgyalóteremben megfogod? Ez is csak egy egyszerű kihívás, semmi más.
Egy kis idő után az újabb kérdésem bukott ki belőlem:
- Ki lesz az, az ügynök? – nyeltem egyet, mint ahogy szoktam, ha úgy érzem, nehezemre esik a beszéd. Ami egyáltalán nem mindennapi. – Vagy is, hát… Én választhatom ki?
Tudtam, hogy ez hülyeség, de valamit kérdeznem kellett. Meg hát, mi van ha egy bunkó, munkahajcsárt kapok. De még az is jobb lenne, ha egy érzelmileg labilis ügynöknőt, szánnának nekem, aki az anyám akar majd lenni. Áh… ez mégis jó kérdés volt.
Mr. Cast felnevetett. Leült egy székre velem szemben. Egy pillanatig elemezte, közömbös viselkedésem, de bizonyára átlátott rajtam s látta félelmem.
- Sajnálom, ez nem lehetséges. Egy ottani kollega, fog téged istápolni. A neve William Gray. A legjobb emberük. Ne izgulj
- Egy amerikai? – ez rosszabb mindennél. Nem vagyok rasszista, bár nem hiszem, hogy ez a legjobb szó rá... az most mellékes. Egy amerikai pasi teljesen más, mint egy angol. Az angolokat se csípem, de egy amerikai, öntelt… több szó pillanatnyilag nem jutott eszembe, de szinonimákat elég sokat találtam rá.
- Valami gond van?
- Nem lehetne egy itteni pasas? – az asztal alatt mutató és a középsőujjam összekulcsolódott. Szorítottam.
- Meggie. Már minden le van intézve. Tulajdonképpen 10 perc múlva elhagyja a főhadiszállást két ügynök kíséretében. Hazakísérik, hogy összepakolja a legfontosabb dolgait. Amik a 2.-dik oldalon lévők kivételével bármi lehet. Azután elbúcsúzhat szüleitől és indul is. 10-kor száll fel a repülője. Addig mindent intézzen el, amit szeretne. De ezek az információk, mind benne vannak ebbe. – bökött rá a mappára.
- Már ma elküldenek? –hitetlenkedtem.
- Igen. Mit gondoltál? – újra tegezett. Örültem volna neki, ha olyan kedvemben lettem volna.
- Azt hittem még van, legalább egy hetem…
Mr. Cast komoran nézett és tudtam ez nem játék. Innentől komolyan kell vennem az egészet, véresen komolyan. Egyetlen elszólás és végem. Életveszélyben vagyok. Megfontoltnak kell lennem.
- Nézd a jó oldalát. Lehet hogy az Egyesült Államokban teljesül az álmod.
Hirtelen felkaptam a tekintetem és a szemeibe mélyesztettem:
- Honnan…
Fel se tettem a kérdést. (Nem volt annyi lelki erőm.) Ő hátrébb tolta a székét, majd felállt. Én is követtem.
Miután kiléptünk a szobából így szólt:
- Üdvözöllek Molly McGuire.
- Nincs apelláta! – Az FBI feje, Mr. Cast nem volt túl kedélyes állapotban. Ő neki se hiányzott ez az ügy. S gondolom tele volt már a hócipője, az évek alatt összegyűlt tapasztalattal, a hasonló nyafka lányok terén. Kik előttem már eljátszották ugyanezt.
Ám, akkor is ez, az én életem. S nem kérhetik tőlem, csakúgy hagyjak itt mindent csapot-papot, mert az FBI emberi, mind félkegyelmű idióták, s képtelenek elkapni azt a barmot.
- Nem! Már pedig én nem hagyom itt az életem. Soha! – dühöngtem, immár hangosan.
- London utcái nem biztonságosak magának Ms. Riddell. Ez nem kérés… - reszelősebb hangnemmell folytatta. Talán azért hogy összepisiljem magam, s ne tudjak tovább feleselni. -… Ez Parancs.
Egy pillanat alatt, képes lettem volna Mr. Castnak nekiesni. Akiről nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy az FBI egyik legbefolyásosabb embere. És nem véletlenül. Megvolt az a plusz, ami által kiemelkedett a legtöbb ember közül. Talán az, hogy képes volt felismerni az emberek különféle tulajdonságait. Egy apró hajigazgatásból nálam, rájött arra hogy hazudom. Hogy valamit titkolok. Hisz már akkor felismertem a helyzetet, hogy ami a tudatom birtokában áll, veszélyes rám nézve. Nem vagyok hülye, én is tudom, hogy a tudatlanság áldás. Igaz, hogy csak a filmekben láttam ilyet, de jól sejtettem, hogy rám is hasonló vár, ha igazat mondok. Valami módon elintézi a kormány, hogy ne legyen az életem olyan, mint rég. Ennek érdekében, hazudtam. Ám Mr. Casttot nem lehet átverni. Egy lélegző hazugsággép.
Már csak a belenyugvás az egyetlen módszer ami a kialakultakat nem teszi még borzalmasabbá. Végül is mit képzeltem? A kormány ellen fellázadok? Hisz ott virít az arcom minden újságon. Az életem amúgy se lenne ugyan olyan, minden megváltozna. Lehet, hogy számomra csak ez az egyetlen módja a normális életnek.
- Jól van! – mondtam morcosan. Húszéves korom ellenére, talán túl gyerekesen viselkedtem. – Hova száműznek? Egyáltalán jöhet velem a családom? Vagy mindenkitől el kell búcsúznom, addig míg az, az őrült szabadon jár-kel? – Karba fontam végtagjaimat, s csípősen néztem az ügynökökre. Általában is ilyen voltam, de ma felülmúltam önmagam. Dagadt is a mellkasom a büszkeségtől.
Mr. Cast járkálni kezdett a szobában. Az átlátszó tükörtől az asztalig, minél én egy széken foglaltam helyet. Átlátszó tükör. Hah… Ez egy vallatószoba. Engem most vallatnak? Azt hittem én vagyok az áldozat. Vagy legalábbis a szemtanú. Valaki lehet amögött a tükör mögött? Nem hinném. De ki tudja?!
- Maggie. –kezdte nyájasan. Upff. Taktikát váltott. Tehát, amíg ellenállok ellenséges, parancsolgató, félelemkeltő, de amint a megtörés kis jelét is látja, kedveskedő, hízelgő, meleg hangnemre vált. Még a hízelgő is beleférne. Jó módszer egy átlagos nyafka lánynál, de nálam nem annyira. (Legalábbis szerettem volna ezt hinni.) –Mi nem száműzni akarunk téged. Nem tönkre tenni a borzalmasan hétköznapi életed. Nekünk a célunk az, hogy megvédjük azt.
Sablonszöveg. Istenem, mennyire ráfaragtak, hogy én jogot tanulok, és folyton a „Törvényszéki huligánok”-at nézem. De hát nem tehetem meg velük, hogy ne színesítsem meg a kedd délutánjukat.
- Nem inkább az információkat? –immár századszor feleseltem és valamiért még mindig ugyanolyan szórakoztató volt.
Mr. Cast nagy levegőt vett majd rátenyerelve az asztalra válaszolt.
- De igen! Az információkat. Mint említettük, csak és kizárólag maga látta az elkövetőt. Vagyis Jeffrey Daymont. Elfogatási parancsot adtunk ki, a maga vallomás végett. És ugyan csak magának kell két hónap múlva megjelennie a tárgyaláson. És nem a hullájának. A mi dolgunk az információk, vagyis a maga védelme. – Átváltott a magázásra. S vagy ezerszer alkalmazta a kis monológjában. Hiszem, hogy ez jót jel.
- Rendben. Megértettem. – kibontottam összekulcsolt karjaim. És csak aztán kérdeztem újra:
- Tehát? Hova megyek? – ha kívülről láttam volna magam, talán nem ismertem volna fel bennem Meggie Riddell-t. Komolynak, ugyan akkor elkeseredetnek éreztem, hangom s az egész valóm. Igen, minden bizonnyal már most megváltoztam. Készen állok az új életre.
Mr. Castnak rám se kellett nézni, már a hangom színétől tudta, amit én is. Így abba hagytuk mindketten a csatázást és belevágott:
- Amerika, George állam. – elém dobott egy mappát rajta az én arcképemmel. Nem tudom honnan varázsolta elő, de az tuti, eddig még nem volt itt.
Körbepillantottam, hogy ez most komoly-e? És hüledezve vettem észre az összes ügynök eltűnt. Nagyon elbambulhattam, hogy még ezt se láttam. Tekintetem újra visszaért a mappához. Lassan, de biztos kezekkel szétnyitottam. Közbe Mr. Cast folytatta:
- Cantonban fog lakni, az egyik számára kijelölt ügynökünkkel. Canton egy kis város, de alig 50 km-re fekszik Atlantától. – keserűen elmosolyodott. – Remélem, nem életfeltétele a luxus, mert nem éppen fényűzőpalotát fog kapni.
A Cantonról összegyűjtött adatok közt lapoztam, amikor, újra becsuktam és a fedő lapra pillantottam
- Molly McGuire? – elég pocsék név. Én szeretem a Meggiet. Én Meggie vagyok. Meggienek születtem. Nem, Mollynak. Egyáltalán milyen név az hogy McGuire? Mintha egy tinisorozat főszereplőjének a neve lenne. Olyan tipikus amerikai. De én angol vagyok. Imádom Nagy Britanniát. Nem - nem. Nem akarok elmenni.
Vettem egypár nagy levegőt és lenyeltem hiszti rohamom. Jól van. Semmi gond. Mr. Cast észre vette, hogy ez túl sok nekem, de látta nem fogom kidobni a taccsot, így nem kímélt.
- A 8-dik oldalon láthatja a házát. A 3-dikon pedig az új személyazonosságának élettörténetét.
Várta hogy odaforgassak, de nem tettem. Csak félszegen rákérdeztem néhány dologra:
- A családommal mi lesz? Ők is velem jönnek? – tudtam a választ, de azért hallani akartam a szájából.
Nem cicózott, azonnal válaszolt:
- Nem, természetesen. Ők itt maradnak, de ne féljen állandó megfigyelés alatt lesznek, és készenlétben leszünk. Bármi gyanúsat is látunk, azonnal ők is költöznek.
Bólintottam. Már egy ideje egyedül éltem. Történetesen egy éve, mióta elkezdtem az egyetemet. Így hát, nem azért aggódtam, hogy elköltöztetnek egy új országban, nem is egy új kontinensre. A tengeren túlra küldenek, egyetlen ügynökkel. Egyedül leszek. Se barátok, se család. Húh, nyugi Meggie! Megbirkózol vele. Stram lány vagy. Ha az életben nem állod meg a helyed, hogy gondoltad, hogy a tárgyalóteremben megfogod? Ez is csak egy egyszerű kihívás, semmi más.
Egy kis idő után az újabb kérdésem bukott ki belőlem:
- Ki lesz az, az ügynök? – nyeltem egyet, mint ahogy szoktam, ha úgy érzem, nehezemre esik a beszéd. Ami egyáltalán nem mindennapi. – Vagy is, hát… Én választhatom ki?
Tudtam, hogy ez hülyeség, de valamit kérdeznem kellett. Meg hát, mi van ha egy bunkó, munkahajcsárt kapok. De még az is jobb lenne, ha egy érzelmileg labilis ügynöknőt, szánnának nekem, aki az anyám akar majd lenni. Áh… ez mégis jó kérdés volt.
Mr. Cast felnevetett. Leült egy székre velem szemben. Egy pillanatig elemezte, közömbös viselkedésem, de bizonyára átlátott rajtam s látta félelmem.
- Sajnálom, ez nem lehetséges. Egy ottani kollega, fog téged istápolni. A neve William Gray. A legjobb emberük. Ne izgulj
- Egy amerikai? – ez rosszabb mindennél. Nem vagyok rasszista, bár nem hiszem, hogy ez a legjobb szó rá... az most mellékes. Egy amerikai pasi teljesen más, mint egy angol. Az angolokat se csípem, de egy amerikai, öntelt… több szó pillanatnyilag nem jutott eszembe, de szinonimákat elég sokat találtam rá.
- Valami gond van?
- Nem lehetne egy itteni pasas? – az asztal alatt mutató és a középsőujjam összekulcsolódott. Szorítottam.
- Meggie. Már minden le van intézve. Tulajdonképpen 10 perc múlva elhagyja a főhadiszállást két ügynök kíséretében. Hazakísérik, hogy összepakolja a legfontosabb dolgait. Amik a 2.-dik oldalon lévők kivételével bármi lehet. Azután elbúcsúzhat szüleitől és indul is. 10-kor száll fel a repülője. Addig mindent intézzen el, amit szeretne. De ezek az információk, mind benne vannak ebbe. – bökött rá a mappára.
- Már ma elküldenek? –hitetlenkedtem.
- Igen. Mit gondoltál? – újra tegezett. Örültem volna neki, ha olyan kedvemben lettem volna.
- Azt hittem még van, legalább egy hetem…
Mr. Cast komoran nézett és tudtam ez nem játék. Innentől komolyan kell vennem az egészet, véresen komolyan. Egyetlen elszólás és végem. Életveszélyben vagyok. Megfontoltnak kell lennem.
- Nézd a jó oldalát. Lehet hogy az Egyesült Államokban teljesül az álmod.
Hirtelen felkaptam a tekintetem és a szemeibe mélyesztettem:
- Honnan…
Fel se tettem a kérdést. (Nem volt annyi lelki erőm.) Ő hátrébb tolta a székét, majd felállt. Én is követtem.
Miután kiléptünk a szobából így szólt:
- Üdvözöllek Molly McGuire.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése