Földomlás és őrület

(ezt is csakugyan földrajzra írtam, még év elején... és csakugyan ötös.)

Földomlás és őrület

Chile - San José bánya, 2010. augusztus 5.

A nap, amikor harminchárom chilei bányász a mélyben rekedt a pénzsóvár fejes emberek és a felelőtlen bányafelügyelet miatt. De mi a legnagyobb kár? Az, hogy lent rekedtek a menedékként kialakított járatban, vagy az, hogy még mindig élnek?

Több cikk említi meg a bányászok lelki állapotát, ami nem igen biztató. Állítólag mikor megtudták, hogy akár hónapokban telik a kiszabadításuk, jól fogadták a hírt. Nem törtek össze, hanem erősen és férfiasan fogadták, de mint a családoknak küldött videóban észrevehető, nem mindenki vállalta a szereplést. Sokan vannak, akik már most magukba fordultak és akár depresszió közeli állapotba kerültek. Nem mindenkinek ugyanolyan a természete így nem jelenthetjük ki ezt mindegyikről. Vannak köztük olyanok is akik jó kedvűen és mosolyogva integettek családjuknak vagy éppen hálákat mormoltak a kapott vízért, mp3 lejátszóért, bibliáért, ételért. De meddig tarthat ez? Állítólag karácsony környékén tudják őket kiszabadítani. Addig töretlenül megmarad a jó kedvük? Nem hinném. És mi a helyzet az egészségi helyzetükkel? Bevallásuk szerint szinte már mindenkinek van gombás megbetegedésre utaló sebhelye. A higiéniai szükségletüket pedig csak egy a kőzet közül feltörő forrás biztosítja.

A depresszió, melyet már megemlítettem, súlyosabb lehet, mint hihetjük. De miért alakult ki? Erre a kérdésre mindenki csak feldörrenne és azt mondaná, hogy „nem egyértelmű?”. Tudósok, pszichológusok szerint a legalapvető dolgok megvonása is alapul szolgálhat, mint például a csend. Ez a probléma már az űrhajósokat is érintette, a NASA azon dolgozik, hogy a jelenleg űrben lévő embereknek szórakozást, zenét biztosítson. A folyamatos csend, az hogy nem hallasz se szélfújást, se tücsökciripelést, se csörömpölést, megőrjíti az embert. A NASA tudósai attól tartanak, hogy az űrhajósok unalmukban egymás ellen fordulnak és akár kárt is tehetnek a másikban a túlzott ingerültség miatt. „Az emberi természet igen komplikált e –téren.” Idézem szavait egy ismeretlen, ám annál inkább értelmesebb embernek. A másik főbb probléma, ami számításba jöhet a fény hiánya. Elzárva egy sötét helyen nem érzékelhető a nappal és az éjszaka. Ezáltal szóba is került a harmadik gond az idő. A bányászok nem érzékelik az idő múlását, ezáltal nem is tudják, mióta vannak lent. Nem látnak napot, így akár éveknek is tűnhet számukra a hónapok. Nem mellesleg: „a sötétség depressziót szül.” Újabb szavak olyantól, aki átélt már hasonlót. Tehát ezek miatt merészeltem azt mondani, hogy nem olyan egyszerű. Valószínűleg számukra nem azok a legnagyobb gondok, hogy nincs megfelelő higiénia.

„De mi a legnagyobb kár? Az, hogy lent rekedtek a menedékként kialakított járatban, vagy az, hogy még mindig élnek?” idézem utolsóként, saját szavaim.

Chile, San José bánya, 2010. augusztus 30.

A nap, amikor megkezdődött a furás lefelé a mélybe, hogy kimentség a bajba jutott harminchárom bányászt. Nevezhetnénk akár a bányászok remény napjának, de én még sem tenném. Hónapok múlva, talán újra napvilágot láthatnak, de addig az összes idejüket azzal kell tölteniük, hogy a kőtörmelékeket elhordják a lehetséges mentő alagút elől, mert ha nem akkor nagy valószínűséggel a mentési akció hiábavaló.

De ha mindez mégis sikerül, mi lesz velük? Az életük már nem lesz ugyanolyan se. De megváltozhatnak-e ennyi idő alatt, úgy, hogy még a saját családjuk se ismer rájuk? És ha nem, és ha igen? Tehát újra kérdem: Merjünk-e örülni annak, hogy még nem haltak meg?

Huncut krajcárkák

(Erre a dolgozatomra, kaptam 4-est, mert nincs olyan szó "állítólag", hogy somolyogni.)

I. Szegény ember is tud kacagni, tanúsítom, az én anyám mindig nevetett, még a halálán is, de inkább nevetve halljon meg karjaimban, mint sírva. Egy ház a sok közül, de nem, ez csak putri, nem is ház, kicsi szegényes kalyiba, fedele nádtetővel kirakva. Belseje egy szoba, egybe fürdő és konyha, talp alatt agyaggal döngölt föld, a sarokban talán még fűszál is nőtt. S a falon szegek álltak ki, jobb híján ruhák lógtak rajtuk, de volt néhány, melyre tulajdon pár cipőmet kötöttem fel, vagy éppen ágakat, leveleket szúrtam. Az olajmécses nem pislákolt, régen elfogyott belőle már az olaj, nem világította meg így a varrógépet és az almáriumot, melyek a sarokban álldogáltak foghíjasan, szúettén, göthösen recsegve.

II. 1. Egyszeriben csak azt halottam „Elbújtak!” és jó édes anyámat láttam a varrógépe mellett, átkutatta fiókját, én meg odaléptem mellé és megkérdeztem micsodák. Kacarászva válaszolt „Hát a pénzecskék.”, nem adta fel, rám parancsolt kedvesen és a poros földre fordította. Leguggoltunk csendesen, mintha vadat cserkésznék be, nem lehetett azon nem kacagni, milyen óvatosan, nesztelenül várakoztunk. Anyám mosni akart, másnapra apámnak, de nem volt otthon szappan, s nojsz az oly drága, hét, pontosan hét krajcár az ára. Alább, még anyámnak se adják. Az első három már megvolt, de annyi bíz nem elég.

II. 2. Kezemet nyújtotta a fiók fenekéhez, anyám csendre intett, hogy fürge állat ám a pénz, ha nem figyelek előbb-utóbb meglép. Ezt bíz nem kellett többször mondania, első kézből tapasztaltuk, mily gyors is az. Újra nyúltam, de mikor érintettem, hirtelen elkaptam a kezem, kiáltottam, mintha sparhelthez értem volna. Játszadozva kacarásztunk újra, meg újra. Végül szépen megkért csalogassam már elő a pénzt, hát én rákezdtem: Pénz bácsi gyere ki,/Ég a házad ideki... Ám mikor felfordítottuk a házat, minden volt benne csak pénz nem. Kénytelenek voltunk tovább keresni.

II. 3. Oszt ni, eszembe jutott, hogy az üveg nélküli üveges almáriumban van egy darabka, melyet minden nap el- el akartam csenni, cukorkára költeni. No már négy krajcár, a nehezén, a felén túl voltunk. Nevetgélt újra, s dicsért be jó gyerek voltam, hogy erről előbb nem szóltam, mert nyílván már nem volna. Anyám, anyám átkutatott oszt rajta minden fiókot, közbe-közbe prédikációt tartva, hogy melyiknek milyen bűne van. Az utolsó aljtalan, húzta hát a nyakamra, s kacagva hulltam újra a padlóra.

II. 4. „Megállj csak.” szólt kedvesen. Odalépkedett apám felakasztott kabátjához és zsebébe mélyedt, s ki hitte volna, újabb krajcár lett anyám fogja. „Öt” mondotta, ismételtem én is magamban. Kettő, csak kettő, annyit este előtt megtalálunk. „Ó, ó, én szamár!” nem sokra rá, ismét hallottam anyám lágy, simogató hangját. Saját zsebét addig meg nem nézte, pedig lapult benne még egy pénz érmécske. Nem takartam szám, hogy magamban kacagja, együtt somolyogtunk, megint, újra és újra. Megnéztem a sajátomat is, de az üresen lógott ki.

III. 1. Bealkonyodott és egy még mindig hiányzott, egy darab, egy az a hitvány, de nevettünk még, mosoly ült arcunkon úgy keresgélünk. Hirtelen aztán beállított egy koldus, éneklő hangon, nagy siralmas könyörgést mondott. Édes anyukám majd belebódult, úgy ránevetett és elsírta a magunk panaszát. Az alak figyelt, „Csak egy?” hitetlenkedett és ajánlotta, hogy neki megvan az, az egy. No, még a kéne, koldustól alamizsnát. A koldus a kezembe ejtette és jó éjszakát kívánva elment.

III. 2. „Jókor van együtt a pénz, hiszen ma már nem moshatok. Setét van, oszt lámpa olajom sincs.” cseng még fülemben anyám utolsó szavai. A szegény ember még akkor is nevet, mikor nem kéne, anyám is nevetett. Keserves, öldöklő fuldoklás tört rá, és ahogy odaállottam alá, hogy támogassam, valami meleg ömlött a kezemre. Az bíz vér volt, az ő drága vére, anyámé, aki szegényként is nevetett.