(Erre a dolgozatomra, kaptam 4-est, mert nincs olyan szó "állítólag", hogy somolyogni.)
I. Szegény ember is tud kacagni, tanúsítom, az én anyám mindig nevetett, még a halálán is, de inkább nevetve halljon meg karjaimban, mint sírva. Egy ház a sok közül, de nem, ez csak putri, nem is ház, kicsi szegényes kalyiba, fedele nádtetővel kirakva. Belseje egy szoba, egybe fürdő és konyha, talp alatt agyaggal döngölt föld, a sarokban talán még fűszál is nőtt. S a falon szegek álltak ki, jobb híján ruhák lógtak rajtuk, de volt néhány, melyre tulajdon pár cipőmet kötöttem fel, vagy éppen ágakat, leveleket szúrtam. Az olajmécses nem pislákolt, régen elfogyott belőle már az olaj, nem világította meg így a varrógépet és az almáriumot, melyek a sarokban álldogáltak foghíjasan, szúettén, göthösen recsegve.
II. 1. Egyszeriben csak azt halottam „Elbújtak!” és jó édes anyámat láttam a varrógépe mellett, átkutatta fiókját, én meg odaléptem mellé és megkérdeztem micsodák. Kacarászva válaszolt „Hát a pénzecskék.”, nem adta fel, rám parancsolt kedvesen és a poros földre fordította. Leguggoltunk csendesen, mintha vadat cserkésznék be, nem lehetett azon nem kacagni, milyen óvatosan, nesztelenül várakoztunk. Anyám mosni akart, másnapra apámnak, de nem volt otthon szappan, s nojsz az oly drága, hét, pontosan hét krajcár az ára. Alább, még anyámnak se adják. Az első három már megvolt, de annyi bíz nem elég.
II. 2. Kezemet nyújtotta a fiók fenekéhez, anyám csendre intett, hogy fürge állat ám a pénz, ha nem figyelek előbb-utóbb meglép. Ezt bíz nem kellett többször mondania, első kézből tapasztaltuk, mily gyors is az. Újra nyúltam, de mikor érintettem, hirtelen elkaptam a kezem, kiáltottam, mintha sparhelthez értem volna. Játszadozva kacarásztunk újra, meg újra. Végül szépen megkért csalogassam már elő a pénzt, hát én rákezdtem: Pénz bácsi gyere ki,/Ég a házad ideki... Ám mikor felfordítottuk a házat, minden volt benne csak pénz nem. Kénytelenek voltunk tovább keresni.
II. 3. Oszt ni, eszembe jutott, hogy az üveg nélküli üveges almáriumban van egy darabka, melyet minden nap el- el akartam csenni, cukorkára költeni. No már négy krajcár, a nehezén, a felén túl voltunk. Nevetgélt újra, s dicsért be jó gyerek voltam, hogy erről előbb nem szóltam, mert nyílván már nem volna. Anyám, anyám átkutatott oszt rajta minden fiókot, közbe-közbe prédikációt tartva, hogy melyiknek milyen bűne van. Az utolsó aljtalan, húzta hát a nyakamra, s kacagva hulltam újra a padlóra.
II. 4. „Megállj csak.” szólt kedvesen. Odalépkedett apám felakasztott kabátjához és zsebébe mélyedt, s ki hitte volna, újabb krajcár lett anyám fogja. „Öt” mondotta, ismételtem én is magamban. Kettő, csak kettő, annyit este előtt megtalálunk. „Ó, ó, én szamár!” nem sokra rá, ismét hallottam anyám lágy, simogató hangját. Saját zsebét addig meg nem nézte, pedig lapult benne még egy pénz érmécske. Nem takartam szám, hogy magamban kacagja, együtt somolyogtunk, megint, újra és újra. Megnéztem a sajátomat is, de az üresen lógott ki.
III. 1. Bealkonyodott és egy még mindig hiányzott, egy darab, egy az a hitvány, de nevettünk még, mosoly ült arcunkon úgy keresgélünk. Hirtelen aztán beállított egy koldus, éneklő hangon, nagy siralmas könyörgést mondott. Édes anyukám majd belebódult, úgy ránevetett és elsírta a magunk panaszát. Az alak figyelt, „Csak egy?” hitetlenkedett és ajánlotta, hogy neki megvan az, az egy. No, még a kéne, koldustól alamizsnát. A koldus a kezembe ejtette és jó éjszakát kívánva elment.
III. 2. „Jókor van együtt a pénz, hiszen ma már nem moshatok. Setét van, oszt lámpa olajom sincs.” cseng még fülemben anyám utolsó szavai. A szegény ember még akkor is nevet, mikor nem kéne, anyám is nevetett. Keserves, öldöklő fuldoklás tört rá, és ahogy odaállottam alá, hogy támogassam, valami meleg ömlött a kezemre. Az bíz vér volt, az ő drága vére, anyámé, aki szegényként is nevetett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése