Moonlight, Kiút a sötétségből 2. rész Jelek -otthon-

- otthon -

- Fél tíz! Nem azt mondtad, hogy korán le akarsz lépni? Utálod az esküvőket, főleg a Marinelláéit. Tényleg! El is felejtettem megkérdezni mi lett az új neve?

- Marinella Vebring. –mondtam holtkórosan.

- Mi? Webring? Úgy mint „WEB”- „RING”? –jóízűen felnevetett, ha nem lettem volna haláli hulla, talán csatlakoztam volna.

- Sajna szimpla v-vel. –mondtam valódi szomorúsággal a hangomban.

- Ez jó, de nem szárnyalja túl…

- Segferd! –mondtuk egyszerre.

- Melyik banya is Fred lánya?

- Luna. –válaszoltam unottan.– de engedjél már be, kidőlök.

- Jajj, bocs. Menjél csak. –Nem állta el már az utat, így be tudtam surranni lakásunk kellemes melegébe. A csomagokat leraktam az étkező asztal egyik székére, majd pedig lerúgtam kényelmetlen magassarkúim és belesüppedtem az egyik kanapéba. Elégedetten, nyögtem fel.

- Hah! Ez már kellett.

Sam izgatottan foglalta el a maradék helyet a kanapéból. Lábaimat az ölébe vetettem, és nem ellenkezett. Semmi olyat nem mondott, hogy „pfúj vidd innen a csülkeid”. Ezért szerettem, mert homokos létére, tiszta hetero volt.

- Tehát?

- Tehát mi? –kérdeztem és a fejemet felemeltem, hogy láthassam.

- Tehát, hogy-hogy hamupipőke fél tízig volt a bálba? –elmosolyodtam.

- Igazad van, maradnom kellett volna éjfélig, mert így sajna nem hagytam el azokat a borzalmas, borzalmas lábbeliket. –fújtattam egyet. Éreztem a lábaimon, egy év alatt se jönnek normálisan rendbe.

- És még pasit se hoztál. –nevettünk kellett. A pihenéstől viszonylag rendbe jöhettem, ha volt erőm röhögni, de meg is bántam. Irtóztató volt a fájdalom a hasamba.

- Hulla vagyok. –jelentettem ki, megtörve a jó hangulatot.

- Azt látom, de mesélj már valamit! Egész nap takarítottam, meg filmet néztem, elárulom neked, szétuntam magam, csak azt vártam, hogy haza gyere, és beszámolj már az Adams családról. –barna bociszemekkel vizslatott. A lábamra néztem és ő egyszerre elkezdte masszírozni, hát nem mondom, hogy szarul nyalizik.

- Jajj, ez isteni… - nyöszörögtem.

- Légyszi. –erősködött.

Hezitáltam egy darabig.

- Rendben, de jól nyisd ki a füledet, mert nem vagyok hajlandó kétszer elmondani ugyan zt. Elég volt átélnem, nem hiányzik még ez is.

- Szupi.

Nem csak a szám fáradt el, az agyam is. Olyan közel álltam az agyhalálhoz, hogy az már majdnem morbid. Elfáradtam, szellemileg, lelkileg és testileg is, elszívta teljes erőmet ez a nap. Ezentúl átkozni fogom június ötödikét. Samnek elmeséltem minden rezdülést, ami ma csak történt, anyám nyávogását, hogy a fátyol nem elég hosszú, Gini felmondását és sírását az egyik raktárban, az új „apu” William Vebring megismerését, Alexandra berúgását és hastáncát az ünnepségen, a pap nyelvbotlásait a szertatáson, és azt is, hogy a gyűrűket annyira nem bírták rám bízni, hogy Bree adta oda a friss-párnak. Persze az okát azért nem mondtam el neki. Mert, hogy mi volt az ok? A kiakadásom a parkoló szélén. Bree elmondta anyámnak, de nem az igazat, hogy megfenyegettet. Nem is! Hülyévé tett. Nem, ő azt mondta, hogy beszívtam és nem vagyok beszámítható állapotban. Igen, ez jellemzi a hülye pics… Áh, mindegy. Azt még mindig nem értem, miért csinálták ezt a kis „viccet”, de úgy döntöttem, nem érdekel, ha ilyen hülyeségekkel, foglalkoznak, akkor talán még sem én vagyok itt a legfiatalabb. Valamiért, ezt tényleg nem mondtam el Samnek. Nem tudom miért, de hallgattam.

- Mennyi a Time? –Sam unottan nézte meg bal-karját.

- Huszonhárom, huszonkettő. Számold ki, én nem bírom. – hangja csakugyan arról árulkodott, hogy zombi.

- Én se tudom, álmos vagyok. –felültem kissé. – Reggel fürdök. Vigyél be szobámba!

- Hm… Vidd be magad! –ugyanannyira álmos volt, mint én

Ásítottam: - Meséltem neked. – emlékeztettem.

- Aham. –motyogta.

- Please. –nyávogtam már cé hangmagasságba.

- Hmm… - ásított, majd nyújtózott.– De ez az utolsó.

- Persze, persze ez…- ásítottam.– … ez az utolsó.

Azzal a lábamat behajtotta, felállt, nyújtózott és felkapott. Elég izmos volt egy doki tanulóhoz képest, eddig soha nem tudtam rávenni ilyesmire. Nem tudom miért, most kivételt tett, talán csak megsajnált, a szenvedő kiskutyát. Hirtelen lettet Sam egy puha felhőre, amibe belevackoltam magam.

- Aludj jól. Kedves Destiny Web- ring. –kuncogott, hallottam.

- Theron. –motyogtam, de értelmetlen volt. Míg anyám nem dobja Williamst, Sam csak Ms. Web- ringnek fog hívni. Atyaúristen, itt már csak tényleg, te segíthetsz!

„Érzed, hogy amit teszel rossz? Ismered a fájdalmat? Félsz a haláltól? Kényszert érzel az erőszakra? Tudod a nevem? Bántani akarsz? Találj meg!”

Egy tükör előtt álltam. Láttam magam benne, de hátulról, egy tükör előtt, de a tükörben ugyan ez volt, még egy tükör és még egy én, és még egy tükör és még egy én, és még egy tükör, még egy… A kép hirtelen megváltozott, egy szőke lányt láttam, arcát eltorzította a félelem, de mégis inkább dühösnek tűnt. Szemöldökét felhúzta, majd gonoszul felnevetett, éreztem megremegek. Egy cetlit dobott elém, ám én még mindig őt néztem, félelmet sugárzott magából és én még jobban reszkettem. Nem mozdult, ezért lenéztem a lapra.

„Érzed, hogy amit teszel rossz?”

- Mit tetszek? –kérdeztem remegőhangon.

Nem mozdult, csak a lapot nézte, újra lepillantottam. A lap nem változott, csak a rajta lévő írás.

„Bántani akarsz!”

- Nem akarlak. –próbáltam meggyőző lenni, de a félelem elűzte szavam hihetőségét. Próbáltam a szemébe is nézni, hogy a fájdalmon kívül, mást is lássak, de sikertelen volt. Elkaptam tekintettem, mert éreztem, valami a pillantásától, elkezd bennem égni, erősödött és erősödött, de rájöttem, mit akar, és magam elé néztem a cetlire.

„Kényszert érzel az erőszakra?”

Megszűnt az égés, így megrázta a fejem, de már féltem, hogy visszatér belém, ezért nem néztem rá, és nem is szólaltam meg. Láttam, ahogy a lapon megváltozik az írás az újabb kérdésre vagy vádra.

„Félsz a haláltól?”

Nem tudtam erre, hogy feleljek. Ha azt mondom, igen megkínoz, mert gyöngének tart?! Vagy, ha azt mondom, hogy nem akkor azért, mert hazudok?!

- Tőled félek. –válaszoltam az igazat.

Az égés úgy csapott le, mit a tornádó, elsöpört mindent, és mindenkit. Testem megfeszült, kézfejem ökölbe szorult, fogaimat összeszorítottam, zihálva rázkódtam, de az égés nem csillapodott. Belülről, kifelé, haladt, belső szerveimet porrá égetve terjedt, de az égett részeken, sem múlt el a fájdalom, sőt inkább felerősödőt.

- Hagyd abba! –ziháltam. – Hagyd abba!

Szemeim becsukva tartottam, de egy pillanatra kinyitottam és láttam a lapon, hogy a kérdés vibrál, mit, ha csak ordítaná. Azt akarja, hogy válaszoljak.

- Igen… félek tőle. –A fájdalom nem hirtelen, de kezdett elpárologni, felpillantottam, ő most az egyszer megmozdult, de csak azért, hogy mosolyogjon. Összeráncolta szemöldökét, mérgesen bámult, majd a szinte majd nem eltűnt égés felerősítette. Nyögtem egyet, de magam elé néztem.

„Ismered a fájdalmat?”

Majdnem felnevettem keserűségemben. Hogy ismerem-e? Épp az előbb kínozott meg. De nem akartam viszontérezni a belső tüzet, így csak bólintottam. Halottam, hogy mosolyog. Megint, mi olyan rohadt vicces? Erre felmordult és éreztem a lángokat, most nem fájt, de a puszta gondolata is kínozott. Újra láttam a lapon lévő betűk felcserélődését és vártam, hogy kirajzolódjon az újabb kérdés.

„Tudod a nevem?”

Reflexből válaszoltam rá, belese gondoltam, hogy ez tüzet vonhat maga után: - Honnan tudnám? –Talán bölcsebbnek kéne lennem ilyen helyzetbe, de sosem voltam az, és nagyon úgy látszik, eztán se leszek. Vártam, hogy újra lecsapjon, de nem tette. A cetlire néztem, mert rá nem mertem, de nem változott rajta sem…

„Tudod a nevem!”

Csak a vége, ezt már nem kérdezte, hanem kijelentette. De honnan tudnám? Nem ismerem.

- Nem tudom.

Vártam a kínszenvedést, de helyette, csak elsötétült a kép és újra ott álltam a tükör előtt, de most, csak egy tükör volt, és csak egy én. Ám hirtelen az arcom megváltozott, majd a hajam és az egész testem is, s már nem én voltam, hanem ő. Én, ő. Ő, én. Visszatért elém ugyanúgy, mint, ahogy nem régen voltunk. Most ránéztem, bele a szemeibe. Felismertem mit akart ezzel.

- Destiny? –kérdeztem hitetlenkedve.

Nem mozdult, még csak nem is mosolygott, elkaptam tekintetem és magam elé helyeztem az ölembe lévő cetlire.

„Találj meg!”

Felkaptam a fejem, mert rothadást éreztem, penészt és egyéb undorító dolgokat, de amikor a lányra néztem az arca leesett és óriási férgek másztak ki belőle. Rám is potyogtak, sikoltozni akartam, de nem találtam hangomat, a tűz újra elkezdett égetni, ám újra magam előtt láttam a sok tükröt és önmagam. A tűz elviselhetetlenül égetett, a férgek, amik immár beterítettek, harapdálni kezdtek, a testem megfeszült, fogaimat összepréseltem. A kínzást már csak az tette teljessé, hogy kések repültek a gyomromba, fel akartam ismét kiáltani, de nem jött hang. A pengék ekkor önmagukat megforgatták, majd minden elkezdett remegni, de talán csak én rázkódtam, ezt nem tudtam megállapítani. Már majdnem a halálért könyörögtem, mikor végre megtaláltam a hangom és vad sikoltozásba kezdtem. Nem könnyíttetett fájdalmamon, de legalább tettem valamit. Egy gonosz kacajt hallottam és hirtelen minden megszűnt, minden eltűnt, elsötétedett, nem láttam semmit a vak sötétbe. Ám hirtelen bevilágított valami, egy fénygömb, nem lámpa, valami természetes… a hold.

- Ébredj! Destiny, ébredj fel! –felpattantak szemeim. De egyszerre minden el is homályosult. Könnyekben úszott, csak elmosódott foltként láttam Sam arcát, de olyan erősen húztam magamhoz, ahogy csak tudtam.

- Félek. Meg akar ölni. –hisztérikus oktávomtól, nem távolodott, inkább átölelt.

- Ssh. Nincs semmi baj, csak álmodtál. Csak álom volt.

- Nem, nem… - reszkettem. -… ez nem álom.