Újrajátszók 2. rész ...ami összehozott

…ami összehozott,

GABRIEL EL VOLT RAGADTATTVA. Inkább csak lazításnak szánta ezt a kis akcióját, mivel egy hónapja minden nap, kivéve a hétvégéket, csak táncoltam. Mindig azt mondta, hogy robot vagyok, mert teljesen abszurdnak tartotta, hogy egy ember ennyit dolgozzon. De ha valaki akar valamit, nem tétlenül várja, hogy az ölébe hulljon… Nem igaz? Belátom én is, túl sokat várok el magamtól, túl sokat ahhoz képest, amit tudok nyújtani, de még ez is kevés. Kevés ahhoz, hogy olyan legyek amilyen voltam. S még régen sem voltam tökéletes. Képtelenség az egész. Az egész, amiből most még, egy fél sem vagyok.

Gabriel nem a pénz miatt foglakozik velem, habár egy hét után megtört a jajgatásomnak és az érveimnek, de még így is piszkosul rossz üzletet kötött. Ámbár igazából nem is szorul rá, ez még csak nem is a munkája… csak a szórakozása. Mr. Bart vagyis Harry apu legjobb barátja, kiskoruk óta egymást boldogítják. De apámmal ellentétben Harry Bart jobban ért a pénzhez, vagyis annak megkereséséhez. Magyarán fullgazdag. Így emiatt, nem szorul Mrs. Bart az én pénzemre, és csak is azért foglalatoskodik velem, mert olyanok vagyunk számukra, mint a családtagok. Ráadásul még Gabriel a keresztanyám. Ezért vagyok néha összezavarodva, hogy tegezzem-e vagy sem.


Tíz perc után, már a színház egyik öltözőjében pakoltam. Gyorsan lezavarta ezt a táncórát, csak negyvenöt percemet vette igénybe. Általában kettő vagy három óráig tart. De Mrs. Bart elmagyarázta nekem, hogy jön még egy tanítványa. A tanítvány szónál nekem akkor fuldoklásos röhögő görcsöm támadt. Pirulva emlékeztem vissza a beszélgetésre.

Hisz Mrs. Bart eddig csak engem tanított, és tudtommal sosem gondolt arra, hogy másoknak is segítsen felkészülni egy-egy versenyre. Bár számítani lehetett rá, munkanélküli volt s szerette az oktatásokat, miért is ne terjesztette volna jobban szárnyait? A szárnyakat, ami alatt eddig CSAK ÉN szerepeltem.

Nem, nem vagyok féltékeny. Nem is leszek az. Minden megváltozott, ennek is változni a kellet. Hisz két év, az hosszú idő. Nem lehet mindent ugyan ott folytatni. Ah’ kellett nekem azon a hülye versenyen…

Elzártam magamban az emléket. Eleget szenvedtem már miatta. Az eddigi két év minden napján, csak átkoztam magam. De most, hogy itt van a visszatérés nagy esélye, már nem kell. Akár élvezhetném is az életet. Csak egy kicsit.

Arra riadtam fel, hogy kész vagyok. Lefürödtem, átöltöztem, összepakoltam, és készen állok, hogy hazainduljak. Ránéztem az órámra és láttam rajta alig két perc alatt mindent elintéztem. Hűha! Ez aztán gyors volt. Régen minimum húsz percig tartott mindez…

- Ah’! Már megint! – ismét próbáltam kirázni a fejemből azt a bakit, de most nem ment. Nem tudtam mit csinálni. Az elmém tele volt fájdalommal, csak annyit tudtam… Innen el!

Erősen berúgtam az ajtót, mivel tele volt a kezem. De az visszacsapódott egy hangos pufffffff

után vagy inkább durrrrrr után. Idegesen kifújtam a levegőt.

- Remek! Megint az öltő előtt hagyták a takarító kocsit. –Mindig ezt csinálták, szinte már számíthattam rá. Elcsigázva nyitottam ki, immár lassabban az ajtót. De legszívesebben újra belerúgtam volna még egyszer. Valahogy az jobban esett volna. Ügyetlenkedtem, mert a tornazsákom a hátizsákom és a nejlonzacskóktól alig bírtam szabaddá tenni a kezem. Ám végül csak kijutottam.

Nem tudtam mire vélni mit látok. Tulajdonképpen mit is látok? Hát az biztos, hogy nem egy felborult takarító kocsi, de még csak nem tisztító szerek. Akkor mi is az amit látok?

- Ááhhhh... – nyögött fel AZ.

Egy fiú terül szét a padlón, teljesen kiütve. Szó szerint. Ekkor leesett:

- A francba!

A fiú nem nyögött tovább, elhallgatott. Mit csináljak? Nem hagyhatom itt csak így. Jártam elsősegély órára. Hát mire volt jó? Ledobtam az összes cuccomat és idegesen térdeltem le az áldozatom mellé. Gyorsan leporoztam az agyamban lévő ősrégi könyvet, amit rég nem lapoztam már fel. Majd nyugtázva sóhajtottam, mikor eszembe jutott mi az első teendő. Oldalára fordítottam a fiút, keresztbe a lábait és maga alá egyik kezét szintén keresztbe a másikkal. Rendben. Eddig jó. És most? Egy kis hangocska a fejemben azt sutyorogta, hogy nézzem meg a pulzusát, egy másik meg, hogy nyúljak be a szájába és húzzam, ki a nyelvét nehogy lenyelje. Említési sorrendbe el is végeztem. Volt pulzusa, arra nem emlékeztem, hogyan kell megmérnem, hogy mennyi, de ha van neki az már jó… nem? Utána megkerültem a száját kinyitottam, majd pedig ujjaimmal a nyelvén ügyeskedem.

- Hogy a szarba kell ezt?!

Mozgolódást éreztem, majd pedig a kezem elvált a fiú szájától, aki háttal neki ütközött a falnak. Rémült arckifejezéssel bámult, ami egy kis idő múlva dühbe ment át.

- Mi a …. –csak ámult. Nem ált össze számára a kép.

Hát persze nekem kell felvilágosítanom. Idegesen néztem balra a folyosó végén lévő kijárat felé. Már jól van. Leléphetnék. Uh’ miért vagyok én ennyire jó? Visszanéztem rá és még mindig idegesen elkezdtem hadarni.

- Tudod én épp… én épp jöttem ki az ajtón… és hát az ajtó a…

- Nekem vágtad az ajtót? –kérdezte gúnyosan. Persze legyek én a gonosz bűnbak.

- Nem direkt. És különben is, te miért nem figyelsz egy kicsit jobban oda.

A fejét fogva feltápászkodott ülésbe. Biztos fájhatott.

- Tudod nem gondoltam, volna, hogy egy örült vörös tyúk ajtókat fog rugdosni.

Hogy az a… Őrült? Vörös tyúk? Annyira talán nem lehet rosszul, ha szitkozódik. Sőt még a hajam színét is észrevette, pedig itt a folyosón elég sötét van délután négyhez képest. Valami nagyon szeméttel akartam visszavágni, de elvette a szavam jogát.

- És mi szö’ csináltál velem? Mi volt az az izé… Miért nyúlkáltál a számban?

- Elsősegély te… te sügér. – undok hangnem és grimasz. Visszavágásból jeles.

- Sügér? Szuper. És még azt hittem engem talált el az ajtó… - nevetett. Remek. Kutya baja, el is húzhatom akár a csíkot.

Felálltam és a cuccaim után kutattam, nagy meglepetésemre ott hevert a lábánál. Mikor értük nyúltam elkapta a kezemet és kirántotta belőle a sporttáskám.

- Nem hagyhatsz csak így itt. Mi van, ha agyrázkódást kaptam? A te lelkeden fog száradni.

Unottan felnyögtem.

- Egyetlen bajod van… ami ugyan nem gyógyítható, de nem is kell hozzá orvos. – kirántottam markából a táskám, amiből kiborult a táncruhám. Gyorsan visszapakoltam majd elindultam az „EXIT” feliratú tábla felé.

- Mi az?! – a hangját halottam magam mögött. Megálltam. Majd hátra néztem. Még mindig ott ült a falnak támaszkodva.

Tudtam mit akar, de nem válaszoltam, egyszerűen nem volta rá képes.

- Mi az? – kérdezte újból.

Az ajakaim szétnyíltak és kiömlött belőle az, az egyetlen szó, ami épp oda kellett: - A Tahóságod.
Azzal belöktem az ajtót és már útban is voltam haza felé.