Moonlight, Kiút a sötétségből 2. rész Jelek -esküvő-

- esküvő -

- Hol a fenében voltál?! –Anyámhoz képest egy tűzokádósárkány kiscicának tűnt. Igen, minden bizonnyal, inkább a sárkánnyal küzdtem volna meg, nem vagyok nyuszi, de azért öngyilkos hajlamom sincs.

- Dugó volt. –Füllentettem, tiszta nyugodtan. Sikerült már az évek során kifinomítanom a teljesen közönyös arccal leplezett hazugságot. Mint például: Anya- Szereztél már magadnak egy pasit? Én- John Derek, 27 éves, ügyvéd, az apja Peter Derek a nagymenő ingatlanos, anyja pedig Melissa Derek, egy szupermodell volt, de most már agyturkász. Egy hete ismertem meg a kedvenc kávézómban, igazi love történet, elejtettem az aprót mikor fizettem, de olyan messzire gurult, hogy már nem is láttam. Ő vette fel és visszaadta nekem, beszélgettünk és egymásba szerettünk, talán egy év múlva el fog venni és a pici lányod végre asszony lesz. – Nah ez igazi, hazugság. Anyám megelégedne vele és többet nem nyaggatna. Mondtam én, hogy profi vagyok.

- Nem tudtál volna előbb elindulni? –a helyzet az, hogy direkt késtem el. Mikor láttam az órámon, hogy időben érkeznék, inkább úgy döntöttem, szükségem van még egy kis koffeinre, és hát beugrottam egy falatozóba. De meg is éheztem, szóval…

- Előbb indultam, - szemforgatás. –… direkt!

Anyu nem reagált, csak némán tűrte, hogy mostoha lányai szépítgessék. Igaz, az életem elég fura, és kínos, anyám több házassággal is szert tett mostoha lányokra, de mid (szerintem) üresfejű Barbie, így remekül kijöttek anyámmal, még ha az ő apjukkal való válás nem is volt szívderítő. Ami annyit tesz, anyám megunta az apjukat és kidobta egy másikért, de köztük nem volt ellenségeskedés, mert mind egy valaki ellen voltak, és az, az egy valaki én voltam. Nincs üldözési mániám, de a tény az tény én vagyok a feketebárány, akit mindenki utál, és csakugyan én volt anyám egyetlen igazi lánya. Bár biolóilag egy volt a génünk, az életben nem hasonlítottunk Hál’ Istennek. S még egy, én volt az egyetlen, akinek nem volt komoly kapcsolata, sőt még a legfiatalabb helyét is én foglaltam el. Mázlista vagyok, mi! Mostoha nővéreim mindig kínos kérdésekkel árasztottak el, mintha anyám klónjai lennének. Bree volt a legsúlyosabb esett, anyám harmadik házasságából, de mégis ő volt a legelső tag a kis csipetcsapatból. Luna volt a második, aki csatlakozott, negyedik frigyből, azután Roxie következett, ötödik, ő volt az egyetlen reménysugár számomra, kedveltem, de azért nem annyira, hogy a csapat előtt is kimutassuk. És persze az újonnan szerzett tag Alexandra, hetedig igen, ő még nem tárulkozott ki annyira, de messziről látom, nem leszünk jóban. Szerencsémre anyám hódolói, bírják ezt az esküvősdis mizériát, így nem kell fodrokat hordanom, mert megmenekültem, csak a tanú vagyok. Kosztüm… húh, és megnyugvás. Erre azért jók.

Kedves mostoha csipetem elterelték anyám figyelmét és én ki is használtam a kivételes alkalmat, az ajtóhoz nyomultam s kiszabadultam. Mikor már banyamentes területre értem, mélyet fellélegeztem a megkönnyebbüléstől, mintha a levegő is egészségesebb lett volna. Remek, jöttem megmutattam, hogy itt vagyok, és most? Elbújjak? Anyu úgy tervezi az „igen” szócskát délkor akarja kimondani. Most kilenc van, hova bújjak három órára? Egy raktárba? Áh, az nagyon gyerekes lenne. Inkább visszamegyek a kocsimhoz, autózgatom egy kicsit, vagy csak simán ülök benne, az is jobb, mint itt lenni.

- Destiny! Destiny, várj! –Ah francba, elkaptak!

Idegesen fordultam meg a zöld gyepen, már a ház előtt voltam, épp a parkolóba tartottam. Miért nem siettem egy kicsit jobban? Megfordultam és megpillantottam Breet fodros-bodros ruhában. Ott fönt nem igen figyeltem meg, mibe kényszerítette anyu őket, de most mindent láttam, a hasfájásosom is előjött, ami vagy a menzeszem, vagy a sok kávé miatt lehetett, ám az se kizárható, hogy ekkora sokkhatás ért, ez által, ez által a borzalom által.

- Mi az Bree? –kérdeztem unottan, nem volt kedvem az izgatott kislányt játszani. Csak öt évvel volt nálam idősebb, mégis sosem értettem meg fura, érett logikáját. Talán közel a harminchoz én is ilyen leszek? Lehet, de akkor megígérem, fejbe lövöm magam.

- Jól tudom, hogy a New York Times esküvői rovatát te írod? –Hát persze!

- Igen, én írom. –Mondtam lesütött szemekkel.

- Nagyszerű! Nem írnád, meg ezt az esküvőt is? –Nem. Soha. Még, ha lenne is beleszólásom, akkor se. A gyűlöletem elvakítja a józan agyam, nem tudok így írni és a vőlegényt pedig nem is láttam még. Anya csak három hónapja ismeri és máris itt állunk. Mit írjak? Hogy az ara merész és őrült? Hogy jobban falja a férjeket, mit egy éhes korcs a kosztot? Nem hinném, hogy jó ötlet lenne ez.

- Bree ez nem így működik. A vezetőm osztja ki a munkám, és nem ingyen kerülhetsz, fel az listájára, szóval…

- De van egy kis befolyásod, ebbe az egészbe. Nem? –vágott közbe.

- Nem, nincs, és nem fogok olyat tenni, amiért ki is rúghatnak. –Még ha utálok is esküvőkre járni

- Rendben. Nem is akarlak ilyesmire kérni. –bólintottam, de azt kérdeztem magamban, hogy akkor mit keresünk itt?

Megfordultam, el akartam sétálni, nem akartam neki köszönni, úgyis találkozunk még az oltárnál, de ha nagyon ügyes vagyok, csak az oltárnál. Gonoszul elmosolyodtam. Nem szoktam általában ilyen gyászhuszár lenni, de hülyeségnek tartottam, anyám újabb frigyét.

- Várj még! Ezt… - csuklott egyet. - Ezt elfelejtettem odaadni.

Megfordultam és vártam, hogy a gyűrőket a kezembe ejtse. Általában a tanúnál vannak, nem? Hát nálunk nem, félnek, hogy elveszteném, így Bree magára vállalta a gyűrűőrző szerepét. Talán jobb is. Gondolom, azért a látszat kedvéért most odaadja, bizonyára azt véli, három óra alatt csak nem tüntetem el.

Mikor megfordultam Bree kezében viszont nem egy gyűrűtartó doboz volt. Nem. Egy cetlit tartott, olyan postit félét.

- Ez mi? –kérdeztem kábultan.

Felém jött néhány lépést, majd mikor kartávolságon belül volt, megragadta a kezemet és belenyomta. Durva volt, fájt ahogy a körmei a húsomba hatolnak. Szemi elkeveredtek és csak a fehérje látszódott. Halálra rémültem.

- Találj meg! –suttogta mély, rémisztő hangon.

Hirtelen elengedte karom, majd szeme is visszaváltozott, láttam a pupilláját s újra kedves hangon szólalt meg: - Nem tudjuk kiküldte, fönt találtuk a fogasodon. Tényleg a fogasod…. Ha akarod, felhozhatod a ruhád, mégis, hogy fel legyen akasztva…

- Mi a ló pikula volt ez! –üvöltöttem el magam.

- Mi a bajod? –kérdezte és kezeit kinyújtotta felém.

- Ne érj még egyszer hozzám! –fenyegetőztem, és halálra rémülve rohantam a kocsim biztonsága felé. Nem akartam hátra nézni. Bármit is csinált Bree, én beszartam tőle. Ha ez egy vicc volt… Én kinyírom. Megőrült. De, hogy csinálta, hogy a szeme fehér lett? És a hangja? Nyugi Destiny ez csak egy trükk volt. Jól meg akartak szívatni. De miért? Azért, mert túl kilógsz, és csak mert gonoszak. Ez csak egy trükk volt! Csak egy trükk! Csak trükk! Ezt hajtogattam míg oda nem értem kedves kis barátomhoz. Láttam elfelejtettem lezárni, ez nagy botorság volt tőlem. Ám most jól jött, nem kellett a kulcsomat keresgélnem. Belódultam a vezetőülésre és görcsös markaimat a kormányra terítettem. Fejemmel, neki dőltem, megnyugtatott. Jól esett.

- Végre, végre… Nyugi, itt biztonságban vagy. –Ám éreztem valami idegent a markaimban.– Mi a … ? –Azt a kis sárga cetlit a kezem és a kormány közé préseltem. Vettem egy nagy levegőt, majd kifújtam. Jobb kezem lecsúszott, és éreztem a lap az ölembe hull. Összegyűrtem, miközben menekültem Bree elől, így most ki kellet hajtogatnom, ha látni akartam a tartalmát. Újabb légzés.

- Nah jó! Nem félsz egy cetlitől…

Balkezemet is szabaddá tettem, mindkettővel neki estem az ártalmatlannak tűnő papírdarabnak.

Arra észleltem fel, hogy épp sikoltok és egy cetlit tartok a kezemben, amin csak annyi állt: „Találj meg!”