Vannak dolgok, amiket nem lehet megmagyarázni, ám mégis értelmet keresünk nekik, egy elfogadható magyarázatott. Palástoljuk félelmünk, olyat nem ismerünk, hogy lehetetlen, amit nem látunk, úgy gondoljuk nem is létezik. De én látom, sőt érzem ezt a dolgot. Hova bújjak, ha minden hol rám talál? Hogy hunyjam le szemem, ha minden hol ott van? Mit tegyek, hogy békén hagyjon? De a legfontosabb kérdés mégis az… Miért én?
Csak az elmúlt héten a dolgok, amelyek üldöznek.
A borzalmas álmom után, nem mertem egyedül lenni, megköveteltem Samtől a maximumot. Nem, hogy órákra, másodpercekre se hagyhatott egyedül, féltem a saját hangomtól is, s bár nem éreztem jelenlétét a tudatomba bevésődött. Sam próbált győzködni, hogy csak álmodtam, de nem igazán ellenkezett attól, hogy velem legyen. És témahiány esetében újra elmeséltem neki az esküvőn történteket. Humorából és értékéből így se veszítve, Sam akkorát nyerített, mikor a gyűrűs részt említettem, hogy semmi kétségem a felől, hogy bánja, mert itt van. A beszélgetésünk a számlákra is kiterjedt, és persze kinek a nyakába varrták a fűtésbefizetését? Az enyémbe. De nem ellenkeztem, épp a helyzetem miatt. Szép lassan végül sikerült elaludnom ismét, de Sam az én ágyamban töltötte az éjszakát, annyira azért nem voltam bátor.
Másnap reggel nem tűntek a dolgok olyan rémesnek. Igazából, mi is történt? Kérdezhettem volna magamtól. Csak egy borzalmas, förtelmes álmom volt, de ez nem ok arra, hogy legjobb barátomat egész éjjel szóval tartsam, s magamhoz láncoljam. Őrült voltam. De akkor még nem láttam tisztán a dolgokat, mert éltem emberi természetemmel, szűklátókörömmel, értelmet akartam húzni egy olyan dologra, amit nem is találtam. Így az egész Vasárnapom szerencsére mozgás nélkül telt, este pedig nem álmodtam.
hétfő árnyai:
A Hétfőm már nem volt ennyire nyugodt, reggel ugyan fütyörészve indultam el otthonról, de a lépcsőházban már éreztem, hogy figyelnek. Mint ahogy a filmekben, elmész egy kép előtt, úgy érzed követ a szemével, de ha visszanézel rá, nem látsz semmi szokatlant. Vagy ha elhaladsz egy fordulónál, mintha valaki a sarokba állna, és még a szél is megremegteti a virágokat, de ismét negatív. Talán, nem csak az elmebajosoknak vannak ilyen képzelgéseik, hanem az olyanoknak is, akiket esténként egy örült, szőke hajú némber kínoz.
Egy dosszié esett íróasztalom sarkára.
- Új meló. Mr. Fabiano és nem sokára Mrs. Fabiano, befolyásos emberek. Ne szúrd el!
Feszülten túrtam hajamba. Kevin a főnököm, aki már átlépte a bűvös harmincas x-et mégis húszas karibeli lányokkal kezdett ki, indult volna el másnak kiosztani feladatát, de én hirtelen felpattantam és mellette termettem.
- Mr. Trumsteck!
Idegesen torpant meg, fordult felém.
- Mondtam már Destiny ne hívjon így. –hupsz tényleg.
- Sajnálom. –biggyesztettem le alsó ajkamat.
Sóhajtott egyet és teljes testével felém fordult.
- Mi a gond? Túl nagy feladat? Le akarja passzolni? –merev volt. Egyáltalán nem érdekelte, mi lesz a kifogásom. Ha kiejtem azt a szófordulatot, hogy „ez most nem…” félbe is fog szakítani, de meg kell tennem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése