Berezcki Zoltán: Hangokba zárva

Hangokba zárva - February song

Elveszett néhány év
de végigkísért egy hang, egy név
ki voltam még gyermekként
vajon hogy néz most rám?
vajon hogy néz most rám?

Semmi sem jól történt
Mit álmodtam, porként hullott szét
De ha bízni tudsz bennem még
Tán átírhatnám
nem késő tán

S a zongorán újra szól egy dal
hogy hangszerbe zárt szívem él
tartozom még egy álommal
S hangom után
talán megfordul a szél

a hétköznap álarcát hagytam,
hogy végleg rám rakják
kilépek az ajtón át, ez egy roskadó ház
s te a fényben ott vársz

S a zongorán újra szól egy dal
hogy hangszerbe zárt szívem él
tartozom még egy álommal
S hangom után talán megfordul a szél
s fény gyúl mindenhol

ááh

A zongorán újra szól egy dal,
hogy hangszerbe zárt szívem él
de tartozom még egy álommal
S hangom után talán megfordul a szél

Elveszett néhány év
de végigkísért egy hang, egy név
ki voltam még gyermekként
ugye büszke vagy rám?
ugye büszke vagy rám?

Kedvenc dalszövegem.

Ifjú fák

Ifjú fák



Hullanak már a levelek.
Nem figyelek,
s betemetnek!
Fák, üresen dideregtek.
Nem hittetek,
s nesztelenül az ősz idelebbent.

Pucéran álldogáltok,
ti ott az út szélén,
s mérgelődve suttogjátok:
Ákom-bákom, elloptad a nagykabátom!
S kezditek újra a végén.

Zöld zsengéd elvész,
elfújta azt már a szél.
Nyugodj hát béle te ifjú fa
Lesz még tél s aztán tavasz.

Rozoga ágadról, gallyadról,
Nem szól már pacsirtaszó,
De trónol immár rajtad éjholló.

Ó, ne búsulj, te ifjú fa.
Vissza jő majd az a labanc.

S vele pedig újra nő a tavasz.

Lerajzoltam magam

Önarckép

Nem tudok valami jól rajzolni, de azért szeretek. Ezt szombat este csináltam. ÉN vagyok.

Alteregó (novella) 2. version

Az Alteregó borítója :)

Melissa Balti
12. A

Alteregó

Az alter ego - hasonmás (

latin: alter ego = másik én) egy második személyiség az emberen belül. Ezt a fogalmat a 19. század elején hozták létre, amikor a pszichológusok először definiálták a disszociatív személyiségzavart.

Az alteregó kifejezés

A toll és a papír eltávolodott egymástól. Melissa nem véste tovább lapjára bolondos görbe betűit.
Mr. Neck érdeklődve pillantgatott körül s észre is vette a lány semmittevését. Elégedett vigyorral szemlélte az áldozatát alig várta, hogy az osztály okos tojását kikészítse mára. Melissa jó előre tudta mi fog történi, hogy Mr. Neck, először gonosz kacajt hallat, majd izzadt kövér ujjaival rábököd a dolgozatára és így felel: „Ms. Balti netán agyzavar támadt?”. Melissa már alig várta, hogy válaszolhasson a kérdésére. Kész volt a védekezése.
A Tanár Úr elindult, az egész osztályban megfagyott a vér. Sokan feltűnően takarták puskáikat, próbáltak úgy tenni, mintha a húzott tesztjükön agyalnának. Nagyon feltűnő volt, még a VAK Mr. Necknek is szembe tűnt, de most nagyobb halra vadászott, mint sem kisebb heringekre. A gyerekek egyesével fújták ki a levegőt, amikor a tanár már elhagyta asztalukat. Sokan érdeklődve nézelődtek kit szemelt ki magának, ha ebből a jelentből készülne egy szavazás, hogy kihez tart az egyszemélyes kivégzőosztag, bizonyár ezek a nevek szerepelnének:
- Alex Apple
Jelentés: Az osztály legrosszabb tanulója. Félénk és visszahúzódó, órákon próbál nem nagy zajt csapni, nehogy észrevegyék. És nem az apja találta fel az Apple termékeket, csak ennyire mázlista, hogy ez a neve.
- Jerry Cool
Jelentés: Viszonylag jó tanuló. Nagy a szája, és tűrhetetlen.
- Anne Lauper
Jelentés: Az osztály szégyenének nevezik a tanárok, (persze a háta mögött). Kifúrt orr, fül, száj, nyelv, köldök. És egyébhelyeken, amelyet minden fiú megtekinthet húsz dolcsiért péntek este tíz után a helyi kocsma budijában.
- Peter Mark
Jelentés: A világ nyolcadik csodája. Őrjítően helyes és nem is buta, az egyik legjobb tanuló csak nem aktivizálja magát. Kicsit flegma. Úgy gondolja ő nem ide való. Nincsenek barátai. A fiúk féltékenyek rá a lányok meg, megkukulnak a közelében.
De arra senki se szavazatott volna, hogy pont Melissa Balti asztalánál torpan meg. Az osztály agya, aki bár utálta, ha így hívják. Okos volt az nem vitás, de nem szerette ezt hangoztatni. Persze imádott tanulni ezért volt kitűnő, de ha magad elé képzelsz egy okos gyereket, nem Melissa arca és testalkata jut az eszedbe. Ms. Balti széplány volt, az osztály egyik legszebb lánya. Mégsem, volt kapós a fiúknál, de ez csakis azért történhetett, mert Melissának volt agya nem hagyta, hogy egy pattanásos idegbeteg tinédzser csókolgassa vagy tapogassa.
Mr. Neck a kelleténél hangosabbam felkacagott, majd kövér izzadt újaival a lapra böködött és így szólt:
- Ms. Balti netán agyzavara támadt?!
Melissa elmosolyodott.
„A lottó miért nem ilyen egyszerű?” –gondolta.
A lány megtörölte a lapot ahol a férfi összepiszkolta, elég feltűnően, zavarba akarta hozni. A Tanár horkantott egyet, de várta a választ.
Melissa kihúzta magát a széken, majd így felet gúnyos hangon és grimaszba vágott arccal:
- Mr. Neck nem hiszem hogy napi pontba van iktatva a tanulók kínzása. – nem szólt többet.
A férfi elemezte egy darabig a hallottakat majd mivel nem tudta mit mondjon erre, folytatta:
- Melissa, úgy látom nagyon eleresztették odahaza. – Melissa reagálni akart, de a pasas folytatta – „Alteregó” Különös egy téma. Látom alig –alig tudja.
Melissa felszívta magát, mint egy szivacs.
- Nincs tapasztalatom e-téren Tanár ÚR! – gúny. Ez volt az egyetlen felismerhető érzelem, ami tükröződött rajta.
Mélycsönd, a tollak kopogása volt az egyetlen, amit hallani lehetett. Mr. Neck, mint egy sóbálvány mozdulatlanul állt. A lány belemélyesztette szemeit az övéibe.
Peter Mark belerúgott egyet a székébe. Melissa nem sejthette, hogy azért volt, hogy kussoljon már. Melissának mégis ez a székrúgás kellett, hogy ráébredjen olyan szarkasztikusan nyomta meg azt az „ÚR” szót, hogy Mr. Neck-nek joga lett volna felakasztania. A lány elszégyellte magát, majd így habogott:
- Sa… Sajnálom Mr. Neck. Csak ez a téma, túl nehéz én… - még egy rúgás.
„Túl sokat beszélek!” –gondolta Melissa, mert érezni lehetett a ki nem mondott szavakat.
Mr. Neck:
- Iskola után várlak az IBEn. – majd elmasírozott, de még visszafordult, csak nem Melissához. - És magát is Mr. Mark.
Peter megmerevedett a székén, farkasszemet néztek, majd visszatért a lapjához. A fiú tudta, hogy a tanárnak semmi joga, hogy ezt tegye, hisz meg se szólat, de már megszokta, hogy Mr. Neck, neki naponta osztogatta az ilyen beutalókat a büntető elzárásra. És hogy miért? Azt csak ők ketten tudták. Elintézték, hogy az osztálynak, sőt az egész iskolának ne keljen ezt tudnia.
Melissa nézte a lapot.
Újra olvasta dolgozatát.
Forgott.
Izgett-mozgott.
A fiú, aki mögötte ült nem bírta tovább ezért Peter idegesen így szólt:
- Nyugodj már le! – hangja erőteljes volt, de ugyanakkor halk.
A lány még rozszabul lett ennek hatására Nem bírta tovább:
- Sajnálom. – fordult hátra.
A fiú a lapjáról feltekintve egyenesen a lány tiszta szemeiben találta magát.
„Lila. Milyen érdekes? Eddig, sosem vettem még észre…” -gondolta Peter.
Peter talán most először méltatta tekintetre. Rámosolygott. Melissának még ennél is rosszabb érzése támadt, amit alig lehet elhinni, de hát ha mondom így történt.
Peter:
- Nincs semmi baj. Csak írd a teszted és ne mozgolódj. – talán Peter most először hallotta tulajdon hangját nem közönyösnek, a meglepetéstől fura arckifejezést vágott. Melissa meg somolygott, olyan citromba haraptam módon és szép lassan visszafordult alig elkezdett dolgozatához.

10 perc múlva.

- Sajnálom. – Peternek elnyúlt az arca.
- Ezt már mondtad.
A lány nyelt egy nagyot. Feszenget, ami nem volt meglepő Peter Mark közelébe.
- Azt sajnálom, hogy bezártak az IBE-re. – idegesen feszegette a körmeit. Valamit tennie kellett velük, mert úgy érezte hülyén nézz ki, ha csak úgy lógatja. Plusz elmondhatatlanul ideges volt.
Peter:
- Hmm… - ingatta a fejét. – Már megszoktam.
Újra írni kezdett.
Melissa ingerülten nézegetetett előre, hogy Mr. Neck látja –e, hogy ők épp kommunikálnak egy nagyon fontos dolgozat alatt, de az csak egy ősrégi német újságot bújt. Azt akarta, hogy intelligensebbnek nézzék a diákok, ami elég nagy baromság, mert senki se hinné el, hogy egy Társadalomismeret tanár lehet intelligensebb, főleg ő, de hát ez meg is látszik azon, hogy fordítva fogta azt a bizonyos bulvárlapot.
Visszafordult. A lány ideges lett, mert biztosra lemerte fogadni, hogy a fiú már visszatért dolgozatának rejtelmeibe, de nem így volt. Őt bámulta. Melissa egy idegbeteg módjára elkezdte a haját tökéletesíteni, mikor végzett elfelejtette a fiú mit válaszolt, így folytatta:
- Nem gondoltam volna, hogy csak miattam te is odakerülsz. - Újabb idegbetegszerű pillantás. – Ez Mr. Neck egy őrült diktátor.
Mr. Mark el volt telve a lány nézésével, de itta a szavait. Nem hitte el, hogy érdeklődik egy lány iránt. Teljesen új keletű volt neki ez az érzés.
Zavarta így szólt:
- Ne- nem miattad kerültem oda.
A lány értetlen:
- Hogyan?
A fiú magyaráz:
- Nem hiszem, hogy észrevetted, de én már ott törzsvendég vagyok. Ha te nem lettél volna, akkor is ott kötök ma ki.
Melissa bólogat, mivel már látta nem egynéhányszor, hogy Mr. Neck Petert beinvitálja az elzárásra. Úgy érezte, hogy ideje lenne a beszélgetést beszüntetni, ezért szó nélkül visszafordul.

„Alteregó”

Meglátja a címet. Sóhajtás tör fel tüdejéből.
„És most hogyan tovább?” –gondolta Melissa.

Ránézett az órára: 15 perc még. Elkezdett vakerálni mindenféle irodalmi költőről színészekről vagy irodalmi művekről, ahol előtűnt ez a, ez a, ez a „Valami”. Jó sokat írt ám Melissa érezte ez egy gyenge B.

Az IBEn

Ki hitte volna, hogy az IBEn a mai ügyeletes tanár Mr. Neck lesz, hát mindenesetre Melissa nem sejtette.
Peter ült mellette, akivel, ha akart volna, akkor se tudna beszélni. Kész csoda volt, hogy A Társadalomismeret órán sikerült magából nem teljesen bolondot csinálni a fiú előtt. Melissa úgy érezte halál ciki volt, ahogy kommunikálni akart vele akkor. Ám Peter nem így látta, úgy gondolta a lány elbűvölő. A szemei is tetszettek neki. „Lila” sosem gondolta, hogy ilyen létezik, de a kedvence a lányba, mégis csak a személyisége az ügyetlenkedése, a zavartsága plusz az is, hogy Mr. Neckel megpróbált szembeszállni, ha jobban belegondolt talán mindkét személyisége egyaránt szimpatizált neki.
„Fura ez a lány.” –gondolta Peter.
Peter:
- Halottam, mikor bejöttem, hogy Mr. Neck azt mondta Megannek, hogy bárki írhat javítót, ha elő is adja.
Melissa, aki eddig a Matek háziját oldotta, hirtelen felkapta a fejét, boldogság áramolt végig rajta.
- Valóban?
A fiú bólintott.
Melissa:
- És szerinted ez rám is vonatkozik?
Mosoly Peter részéről:
- Azt hiszem a „mindenki”, egy általános jelző, és ha jól tudom egy nagyobb csoportra vonatkozik.
Melissa egy ferde mosolyt rajzolt arcára, majd pedig így reagált:
- Oké értem nem kell kiselőadás. – „Oh már megint!” –gondolta Melissa.
Érezte valami, itt nincs rendben, az utóbbi időben elég furcsán viselkedett néha. Ez volt a reggeli Társadalomismeret órán is. Észre se vette, hogy elszaladt vele a ló, csak azt látta, hogy haragszik Mr. Neckre és, hogy ki akarja csinálni, beégetni, megfingatni.
S akkor még ott van az amnézia is. Néha csak úgy kiesnek órák, esték, napok, semmire nem emlékszik belőlük, tök fura ismeretlen helyeken ébredt fel. Nem régiben valaki másnak a házában talált rá a reggel. Szó szerint halálra rémült. A szülei persze nem hittek szavainak, úgy vélték csak az a baja, hogy nem foglalkoznak eleget vele, ezért zűrökbe keveredik, hogy észrevegyék, később meg tagadja, de nem így volt.
Végül is a szülei tettek az ügy érdekében, Melissa már két hónapja jár dili dokihoz, aki bár azt mondja makkegészséges, de Melissa érzi, hogy itt nincs minden rendben.
Vett egy nagy levegőt.
A Peternek imponált a lány kirohanása, valahogy úgy érezte, hogy ez az a valami, amit eddig keresett egy lányba.
Mr. Neck lép be az ajtón:
- Már csak 10 percig kell ülnötök, azután szabadok vagytok fegyenckéim.
Melissa elhúzta száját. Általában szerette a tanárokat, valami mentor félének tekintette őket, de, mint minden rendes szabályban volt kivétel, Mr. Neck. Idegesítette, nem is, minden porcikájában undorodott tőle.
„Hogy tanár létére mekkora segg hülye!”

Vulkánkitörés

„Az ember azt gondolná minden végzősnek a szülei méltatják, annyira a porontyukat, hogy kocsit raknak alá, hát az én szüleim nem így látták ezt. Nem az a baj, hogy nem vagyunk gazdagok, mert annyi pénzük lenne, hisz napi huszonhárom órában megdolgoznak érte, ám ők úgy gondolják jó barátnőszerző akciókat lehet indítani egy buszon. Rosszul gondolják, nagyon rosszul. Egy idióta végzős se tenné fel a lábát a suli buszra, inkább gyalogolnak ahogy én is, de ha jól tudom én vagyok az egyetlen olyan idióta végzős akinek nincs kocsija. Az élet szívás! És komolyan VÉGZŐSKÉNT keressek barátnőt? Eleve halára van ítélve ez a kapcsolat, már csak ¼ év és húzok el. Minek barát már? Különben is, sokan szeretnek Abby mindig lemásolja rólam a házit cseréébe pedig el szokott hívni a bulikba. Tudom kissé szánalmas, de hát ez az egyetlen, ami a legközelebb áll a barátság szóhoz az életlexikonomban. Szívás jó gyereknek is lenni, semmi buli, semmi élet, ha még is van buli, akkor ott az amnéziám, ami miatt nem emlékszem semmire. Viszont annyit tudok, még hála isten szűz vagyok, azt hittem az első ilyen alkalommal, hogy csont részegre ittam magam ezért nem emlékszem vagy trauma ért, de kivizsgáltak. Szűz vagyok és még egy csepp alkoholt sem ittam. Traumám meg nincsen, max Mr. Neck hónaljszagától kaphatnék csak azt.” (-Melissa elmélkedése)
Végre kiért a parkolóba a hideg téli szellő csípte az arcát.
„Hogy én mennyire utálom a telet.” (-gondolta Melissa)
Felhúzta a kabát cipzárját, aztán dacosan elindult a mérföldekre lévő meleg otthona felé.
„Melissa az?! Hol a kocsija? Halálra akar fagyni? Biztos van autója, minden rendes végzősnek van, biztos csak hátul parkolt.”
Peter elmélete megbukott, mikor látta Melissát autó nélkül elhagyni a diákparkolót. A fiú nem habozott tovább melléhajtotta és kinyitotta az ajtaját csillogó svéd kocsijának.
A lány megtorpant a meglepetéstől.
Fiú:
- Szállj be!
A lány ámult:
- Nem. – válaszolta egyszerűen, majd elfordította tekintetét a csillogó csodamasináról, ami finom melegséggel csábította és szép nyugodtan továbbsétált.
Most már Peter ámult Melissa helyet tovább hajtott, hogy utolérje a lányt, az ablakot lehúzta és noszogatta.
- Mi az hogy nem?
Grimasz Melissa részéről.
- Hát ha jól tudom egy tagadó szó. – „gúnyos hang” baljós jel. – De nem lehetek biztos benne.
Fiú:
- Ha-ha, jajj, de vicces!
Eszébe jutott az IBEn, valami hasonlóval állt elő ő is.
Csend állt be. Melissa csal állt a járdán s nézett előre. Kis idő után aztán Peter így szólt:
- Nem mondom többször, szállj be.
Újabb grimasz Melissa felől, de még mindig csak előre bambult, akár egy félkegyelmű.
- Ugyan minek? – köhögött egyet – Én jól megvagyok így.
Peter válasza:
- Azt látom, egy kellemes kis tüdőgyulladás is jól meglesz benned. – mosolygott önelégülten.
Melissa érezte, hogy a düh, ami eddig kevergett benne egyre erősebb lesz és túleszi magát rajta, mint a Vezúv, halkan lappang, aztán hírtelen csak úgy minden ok nélkül kitör, őrjítő lávatengerrel. Próbálta visszafogni magát, de Peter elrontotta.
- Szállj be!
„Mondhatni ismét kitört a Vezúv!” Melissa elvesztette a fejét és tudta ez már nem ő.
- Nem hiszem el, hogy az ilyen kis senkik akarják megmondani nekem hogy mit tegyek. Ma reggelig azt se tudtad, hogy kivagyok. Pedig négy éve előtted ülök. Aztán elkezded rugdosni a székem, arra csak Bioszon jöttem rá, hogy kussoljak azét csináltad, és ez dühített. Minek kellett leállítanod?! Ideje lett volna már valakinek megmondani annak a seggfejnek, hogy mi szitu, de te csak úgy képzeled, végre leszállsz a fellegekből, vagy mit tudom én mit hiszel magadról és észreveszel. Aztán pedig elkezdesz apáskodni felettem, és most ez. Tüdőgyulladást fogsz kapni! Szerinted miért sétálok? Azért mert nincs kocsim?! Nem lehet az, hogy épp azt szeretném összeszedni, hogy ne keljen erre a lepratelepre jönnöm!? És ha mégis nincs kocsim téged mit érdekel? Ha jól tudom, te nem az a fajta fiú vagy aki az olyan lányokba szeret bele, mint én. És ha egy valamit lemerek szögezni az az, hogy… PETER MARK AZ IDEGEIMRE MÉSZ!
Melissa lenyugodott, de még ölni tudott a szemével, így hát faképnél hagyta a pórul járt Petert.
S „AZ” ezután a kis kiakadás után nem gondolta, hogy újra próbálkozik, felhúzta az ablakot majd angolosan elhajtott.

Idegőrlő állapot

- Ms. Balti kérem mondja el mit érez.
Melissa a fejét fogta.
„Ez a sablonszöveg előírás vagy csak Carlo gondolja, hogy kötelező betartania.”
- Hogy mit érzek?
Melissa várt. Mr. Carlo Bast is várt. Melissa eltökélte addig nem szólal meg, míg Carlo nem helyesel.
„Nem hiszem el! Születésem óta ismer, mégis úgy tesz mintha nem így lenne.” -gondolta Melissa.
Carlo kiszagolta Melissa játékát. Semmi baja, ebben teljes mértékbe biztos volt, csak azt nem érti, miért csinálja ezt a színjátékot. Megváltozott, nem így ismerte meg, nem egy nagyszájú lány élt emlékeiben. Nem. Egy visszahúzódó, félénk kislány volt mindig.
Carlo azért tudhatta ki is Melissa, mert legjobb barátja az apjának. A szülei egyből tudták kihez forduljanak lányuk bajával.
Carlo bólint s helyesel:
- Igen.
Melissa folytatja:
- Ma megint az volt.
Carlo csak néz.
- Mindenre emlékszem. De megint kiakadtam. kétszer is és az utóbbinál fel is robbantam.
Carlo úgy tesz, mintha jegyzetelne, de nem tud mit írni.
„Kissé frusztrált, de egy végzős milyen legyen?” -Carlo gondolata.
Melissa nem szándékszik folytatni, de azért megszólal.
- Szóval doktor bácsi mi a diagnózis? – „Ezt én mondtam? URAMATYÁM! Mi ütött belém?”
Carlo:
- Egy szemtelen tinédzser kikészült a jelentéktelen problémáitól. – Melissa érezte emberileg, barátilag jogos lenne Carlo lekezelő hangneme, előítélete és teljesen meg is értené azok után, amilyen illetlen, de Carlo -nak épp az a munkája, hogy ne legyenek ítéletei. Nem diplomatikus pszihomókusként Svájc nézetei ellen fordulni.
Melissát dühíteni kezdte, hogy bár neki van baja, mégis másra is ráférne az agymosás.
Méreg folyt az ép elméjébe, mint ahogy a kígyó megharap s kezdte érezni normális jelenléte halványodik és újra az ördög veszi át a helyét.
- Hát igen, ez a helyzet. De mi van veled? Mióta nem szeretkeztél? Tudom, hogy már hat éve nem volt csajod, de léteznek Night Clubbok és te pont úgy festesz, mint egy kiéhezett perverz, lemerem fogadni a fiatalabbak csíped. Vagy kéne az egyik naiv osztálytársam telefonszáma? Gondolom egy negyvenkét éves pasinak még van ere…- Melissa gonoszul nézett, elszánt volt és dühös, teljes mértékben csak a dühöt látta.
- Ebből elég! Menj innen! Nincs semmi bajod, csak lopod a drága időm.
Melissa:
- A szüleim megfizetik azt! Sajnálom, én nem vagyok hajlandó „ARRA”, de még nem járt le a foglalkozás, nem mellesleg élvezem, hogy nem csak engem pszichoanalizálunk – szúrós szemeket mereszt.
- Menj haza és ne gyere többet Melissa Balti! – akadt ki Carlo.
Melissa felállt komótosan, majd mikor már az ajtót becsukni készülődött visszaszólt:
- Jah, és dokikám! Én nem az a Melissa vagyok.
Azzal becsapta maga mögött.
Carlo felsóhajt:
- Bár úgy lenne!

Otthoni depresszió

„Mit csináltam? Az egyik pillanatban még Carloval beszélgetek, aztán a másikban már az ágyamon szabdalom szét a plüssállataimat. Megint az volt. Megint. Miért nem hisznek nekem? Nem képzelem. Ez tényleg megtörténik velem. Nincs semmi feltűnési viszketegségem. Nem! Nekem valami súlyosabb problémám van! Mit tettem?”
Melissa magához öleli a sebesülteket, majd a telefonhangjára rémületében széthajítja őket, idegesen hátrafésüli kósza hajtincseit, aztán unottam leballag, felkapja a rémítő tárgyat.
- Halló? Itt Melissa Balti. – szólt bele.
- Találkozzunk!
Melissa nagyot szív a levegőből, szakszóval letüdőzi.
Unottan így szól:
- Michael mondtam, nem jó vicc ez. Tiszta szánalmas hogy tizenhárom éves létedre a nővéredet hívogatod a barátaiddal. Legalább az osztálytársaidat zaklatnád. – emeli fel egyik kezét és körmével piszkálja mellette lévő ujját.
Peter értetlenül tette el, fülétől a telefont. „Milyen Michael?”, aztán megvilágosodott. Emlékezett, hogy az általánosba jár a Michael nevű testvére.
- Nem az öcséd vagyok.
Csönd, mint a filmekben lévő kínos némaság a tücsökciripeléssel.
Melissa értetlenkedik:
- Hát akkor ki maga?
Peter sóhajt:
- Peter Mark.
Még nagyobb csend.
Melissa megrémül. Leteszi a kagylót.
Berohan a konyhába önt magában egy pohárvizet és megissza, mikor már harmadszor tölti újra a telefon ismét rákezd a csörgésre.
A lány vesz egy nagy levegőt.
„egy-két-há.”
Felveszi.
Nem szól.
Peter is hallgat a túl végen, kb. tíz percig megy így, amikor a fiú nem bírja tovább:
- Melissa, öröknémaságba burkolódzol?
- Nem állt szándékomban. – remeg a hangja, teljes mértékben a régi Melissa volt, a jó kislány.
- Akkor? Eljönnél velem valahova?
Peter nagyokat nyel mondata végén, nem tudja miért ilyen izgatott, úgy érzi magát, mint azok a csajok, akik nála próbálkoztak. Hevesen ver a torkában a szíve, szánalmasnak érzi magát. Ennyi mindent még soha nem tett meg egy lányért, egy lányért, aki leordibálta fejét.
- Most?
Melissa szintén ideges, de ő teljesen más okból, mert nem emlékszik sok mindenre. Azt tudja, hogy mi volt a dogánál, az elzáráson és arra is tisztán emlékszik, hogy kilépett a suliból, de utána csak foszlányok, csak a mérget látja, a dühöt. Peter elhajt? És még a rendelőben is vannak hiányosságok.
- Hát… nekem jó most is, de ha akarsz, akkor holnap vagy azután. Vagy…
Peter lenyeli, hallja a hangján, hogy olyan, mint egy izgatott kislány.
- Holnap. Mesélj el mindent! TUDNI AKAROM mi történt ma.
- Rendben. tízre ott leszek nálatok.
Melissa megriad. „Tíz?!”
- Előbb! – mondja félénken
- Előbb? – kérdez vissza.
Peter gondolkodik: „Mégis mikor? tízkor nyit minden jó hely.”
- Igen. Mondjuk háromkor és ne menjünk sehova. Legyünk nálam.
Melissa tudta, hogy ezt lehetne „randinak” nevezni, de első sorban nem ezért akart ezzel a fiúval találkozni. Tudni akarta mit csinált már megint, az is tudni akarta mi a baja. Mivel látszólag senki nem hisz neki, saját magának kell megtalálnia a gyógymódot.

Időköz

Melissa késő estig bújta a pszichokönyveket, a neten szörfölt, hogy a tételéből felkészülhessen. Szerdán kiselőadást kell tartania belőle és az már csak egy nap. A testvére időközben megérkezett, de nem méltatta arra nővérét, hogy felszóljon neki. Ám Melissa hallotta Micehel szobájából kiszűrődni valamelyik hülye tuc-tuc zenéjét.
A lány épp azt a blogot olvasgatta minek a címe „Mi a bajom?”. Nem írták le valami pontosan, így Melissa aligha tudott meg többet, mint eddig, de azért sok jó használható infót talált. Tizenegy fele már úgy gondolta kiváló dolgozatott állított össze, ami csakis A lehet, bár ő maga nem értette mit akar mondani ezzel az egésszel, de tele volt szakszavakkal, amit Mr. Neck is előszeretetten használt.
Végül is bevánszorgott a fürdőbe s elvégezte mindennapi higiéniarítusát.
A szülei még mindig nem értek haza, különösebben nem izgatta, volt ideje megszokni. Orvosok, így van, hogy néha benn éjszakáznak. A Szent Mária a város, sőt a környék legjobb, legmodernebb kórháza. Az orvosoknak külön alvó részt is kialakítottak. Úgy tűnik, hogy Melissa szülei ma is benn alszanak.
Féltizenkettő fele beleszédült rég megvetett ágyába és várta, hogy jöjjön az álommanó. Kis késéssel az meg is érkezett.

Agyőrlő iskola

„A suli elég szar… de hát ilyennek kell lennie. Komolyan a tanároknak tuti nem fizetnének, ha valami normálisát is megtanítanának, ami az életbe tuti kelleni fog. Jó, a nyelvórák hasznosak, de mikor fog, majd nekem kelleni hogy milyen színű kérge van a szilvafának. Mrs. Bockul beleköt még a szúnyogba is, hogy miért nem szívja vérünket, hisz az lenne a dolga. Persze csak a nőstény szúnyog vérszívó, de ez most tök mindegy. Én azon buktam el, hogy azt merészeltem mondani… A szilvafa kérge barna színű… Óriásit tévedtem. Egész eddigi életemet tévhitben éltem, az agyamat eltompították a tv Micro hullámai. A nagyszüleim is átvertek kiskoromban… Mert a szilvafa kérgének színe… Szürkésbarna. Csalódtam magamban. – az irónia nem bűn csak tudd használni.
Ohhh… tíz, kilenc, nyolc, hét, hat, öt, négy, három, kettő, egy… Végre!”

Csörrrr… Csörrrr… Csörrrr

Melissa úgy tüzelt el helyéről, mintha ágyúból lőtték volna ki, szinte lángcsóvákat hagyott maga után. Sokaknak neki is ment, de különösebben nem zavartatta magát, egy célja volt és nem akarta szem elől veszteni. Ez a célpont az ajtó, a szabadság jelképe.
Már nagyon haza akart érni, ki ebből a diákrengetegből, el, haza. Le akart még pihenni Peter érkezése előtt, s még átnézte volna a dolgozatát. Mivel Mr. Necket ő maga is személyesen megkérdezte, hogy lehetséges –e javítani a dolgozatból… és nagy húzódzkodást után, valamilyen okból igent mondott. Talán csak meg akarja alázni… de nem baj. Ő tanult és nem fél.

Mikor már a keze csaknem az ajtó keményfa burkolatát érintette, valaki meghúzta hátulról és a földre lökte. Melissa úgy esett össze, mint egy krumplis zsák, értetlenkedve dühösen pillantgatott körbe a diáksorfalon, mindenki őt leste és a támadóját. Melissa abba az irányba pillantott amerre a kortársai, s észrevett egy Vörös hajú vékonykás dühös lányt.
Melissa kezdte volna hogy mi ütött belé… de a lány megelőzte.
- Te kis senki! Azt hitted megszökhetsz? – meresztette barna szemeit.
- Ki vagy te? – értetlenkedett áldozatunk.
- Oh! Ne játszd nekem itt az ártatlankát, nagyon jól tudod, hogy ki vagyok. És ne is tegyél úgy, mintha sajnálni kéne… ebben a történetben én vagyok, akit átvertek.
Melissa fapofával nézett.
„Most mit tegyek?” – pánikolt.
- Nem ismerlek… sajnálom. – nyöszörgött, de csak azért, mert a táskája nagyon szúrta a mellkasát. – Talán összekeversz valakivel.
Felnevettet, olyan filmbéli ördögi kacajjal a vörös.
- Nem keverlek össze senkivel, emlékszem az ocsmány fejedre még, ha pasim agyon is nyalt-falta… - horkantott. - Vagy talán Danny Halgrovra se emlékszel? Pedig elég közel kerültetek egymáshoz Melissa Balti. – olyan undorra mondta ki Melissa nevét, hogy az össze is rezzent.
Melissa még mindig a földön gubbasztott, de az értetlenség az értelemmel keveredve a fejébe, nem segített abban, hogy eltudná végezni azt a műveletet miáltal talpra állhatna.
- Én… nem… én nem csináltam semmi ilyesmit. Össze… összekeversz valakivel. – dadogott, mint egy félkegyelmű.
Az arcát elborították a könnyek, a fájdalom erősebb volt mindennél.
- Nem én voltam. – félt, de nem a lánytól és nem is a haragjától, vagy attól, hogy mások elítélik, hogy rosszat gondolnak róla, vagy, hogy szülei megtudják… az amitől igazán félt az önmaga.
Összecsuklott végtagjaival átkarolta magát, s csak sírt. Sokan nevettek körülötte és a vörös csaj is odavetett egy-két obszcén szót.
Majd Melissa érezte, hogy kéterős kéz megragadja, talpra állítja. Teles súlyával rádőlt az illetőre és közben ezeket mondogatta:
- Nem emlékszem… Nem emlékszem… nem én…
- Cssss… Nem te voltál.
Még többen hördültek fel, de amikor rájöttek kiápolgatja Melissát a legtöbben elhallgattak.
Peter gondolta- „Már megint mi történt veled, te lány?!”
Majd odafordult Peter a vöröshöz és így szólt:
- Ha nem akarod a délutánodat a dirinél tölteni… - Melissára nézett, majd vissza. – Tűnj innen!
A lány félénken dobott egy grimaszt, majd elszelelt a kisebb nézőközönségével együtt.

Peter miután elküldte a maradék bámulódókat a kocsija irányába támogatta Melissát.
- Van nálatok valaki otthon?
A lány addigra magához tért, de olyan volt mint egy élőhalott, egy zombi, félszegen bandukolt Peter kezével a derekán. Túl közeli volt neki, de ez volt a legkisebb baja.
- Nincs.
„Anyáék még sokáig bent lesznek. Valószínűleg ma se jönnek haza.” Mivel, hogy reggel lehallgatta az üzeneteket és Apja hagyott egyet, miben azt monda egy túrabusz sebesültjeit ápolják és teljes a káosz. Melissa már akkor egyből tudta mit jelent ez. „Ma se jönnek haza.”
- Akkor hozzád megyünk.
Melissa csak bólintott és nem szólt többet.

Elsírhatom a bánatom?

- Az a baj, hogy nem is emlékszem… - sóhajtott. –… te nem tudod elképzelni milyen szörnyű úgy feleszmélni, hogy nem tudod hol vagy, mit csináltál… Már azt se tudom ki vagyok.
„Nem akarok sírni egyszer már látott ma, nem kell még egyszer. Nem fogok sírni.” -erősködött Melissa
- Az egyik percben még minden… - elcsuklott a hangja. Erre Peter megfogta a kezét, de a lány arrébb húzta és inkább folytatta, hogy elterelje önmaga és a fiú figyelmét. –… minden normális. A másikban pedig… nem. Plüssállatokat szabdalok meg ilyenek. És minden…
Végül kijöttek azok a fránya könnyek.
- Minden homályos… arra se emlékszem hogy mit tettem tegnap egész délután. Rád emlékszem… halványan. És Carlo… bemenetem hozzá, de aztán képszakadás….
Elhallgatott és feljebb csúszott az ágyán, így messzebb került a fiútól, aki annak a szélén üldögélt, megnyugtató tekintettel s barátságos, megértő arccal.
Melissára ráment a pánikroham.
- Félek… Félek magamtól… Mi van, ha valami gonosz bújt belém. Ha megszállt az ördög… Bár vallásosabb lennék. –motyogta.
Peter csitító szavakat dörmölt, majd följebb csúszott az ágyon, hogy átkarolj a lányt, hogy maga mellé vonja, hogy lenyugtassa. S az nem ellenkezett, hagyta, hogy átölelje, erre volt a legnagyobb szüksége, hogy valaki higgyen neki. Ne kelljen csak neki hordania ezt a kellemetlenül nagy terhet.
Peter szorítását Melissa mennyeinek találta, de mégsem élvezte ki teljesen, csak passzív hangon így szólt.
- Az a legdurvább az egészben, hogy senki nem hisz nekem… Azt vélik hazudok, hogy többet legyenek velem… Carlo csalónak tart, látom a tekintetén, hogy nem hisz nekem.
Peter vett egy nagy levegőt.
- Én hiszek neked.
„Bárcsak tudnám mi bajod… Bárcsak segíthetnék rajtad…” - álmodozott Peter
Melissa kibújt a fiú szorításából, majd szégyenlős szemekkel meredt rá.
- Nem kell ezt mondanod. Tudom hogy képtelenség ez az egész. Különben is már megszoktam, hogy mindenki flúgosnak nézz. Köszi, hogy haza hoztál, nem mindenki tette volna ezt meg, de most már nem kell itt lenned velem.
Peter mérges lett, ám nem úgy, mint általában Melissa…
- Bármennyire akarod, hogy elmenjek én azt nem teszem… - merészen nézett a lányra, aki a pírjait próbálta eltakarni.
Melissa aprómozdulatokkal lecsúsztatta magát az ágyról, majd az íróasztala felé vette az irány. Nincstelenségében nem tudott mit csinálni, így rendezett mappáit pakolgatta rajta. Halotta, hogy a fiú mögötte leszállt az ágyról, a válla fölött odalesett, s látta „AZ”, az ágyoszlopának dőlve nézi. Halotta hogy Peter nagylevegőt vesz és tudta mi következik…
- Melissa Balti öröknémaságba bukózol?
A lány csak pakolt. Peter tehetetlenül szemlélte izgő-mozgó karcsú kezeit a mappákon. A lány, csak sóhajtott, ám úgy két perc múlva, mégis megszólalt, ami a fiú száma meglepő volt.
- Az állt szándékomban.
Valahogy a telefonban nem ez volt a válasza. Peter tudta a lány elveszett, s neki segítenie kell.
Hőkölt egyet a fiú, majd így szólt.
- Hagyd már azokat a lapokat… - nem volt dühös a hangja. – Inkább gyere és elmesélem mi volt tegnap.
Melissának megállt a kézfeje dolgozatán, s azt szorongatva nézett idegesen a fiúra, de ő csak mosolygott kedvesen. A lány viszonozta majd tételével együtt elindult feléje. Leültek ismét az ágyra, s csak beszéltek…

Talán a megvilágosodás?

- Úr Isten… - Melissa ujjait a szájára tapasztotta. Majd belehalt a szégyenbe.
Nyelt egy nagyot, aztán lehámozta hirtelent kevert falát.
- Carlo én… - egy könnycsepp, két könnycsepp, talán volt az három is.
A rögzítő hangos pittyel jelezte, hogy az üzenetnek vége. Melissa önmarcangolás végett, újra lejátszatta a telefonnal az üzenetet.
- Bob és kedves Anne valamit el kell mondanom nektek. Melissa a múltkori kurzuson botrányosan viselkedett. Perverznek titulált és, ha mondott bármi olyasmit, hogy én azt kértem adja meg barátnői telefonszámát… Hazugság volt. Én, mint Melissa pszichiátere és barátotok azt mondom, lányotokat meg kéne fékezni. Rövidebb pórázon tartani, ám nem azt mondom, hogy többet legyetek vele. Az ilyen kamaszoknak nem szabad megadni, amit szeretnének, mert idővel egyre többet akarnak. Írassátok be egy dühkezelő kurzusra, ám hozzám többet ne küldjétek. Nincs semmi baja azon kívül, hogy roppant neveletlen, elkényeztetett, kamasz. Sajnálom, hogy ezt kellett üzennem.
A pitty újra megszólalt. Melissa összeroskadt a padlóra és arcát a térdei közé rejtette. Nem is olyan régen ugyanígy ült.
Peter becsörtetett a konyhába és ijedten odarohant a lányhoz. Átkarolta és a fülébe susogott.
- Mi a baj? Jól vagy? Hangokat hallottam…
Melissa felnézett s láthatóvá tette ázott lilaszemeit.
- Ugyanaz történt Carlonál is… nem emlékeztem… az üzenetben azt mondta neveletlenül viselkedtem. Perverznek tituláltam… -elhallgatott.- Én ezeket nem akarom. Miért történek mégis meg velem?
A fiú még jobban magához vonta. Melissa alig bírta elhinni, hogy ennek a kedves fiúnak a fejét képes volt leordítani, rosszul érezte magát. Nem akarta elhinni, amit Peter mondott, elmesélt mindent arról mi történt tegnap… de Melissa nem ismerte fel magát a történetben. Úgy érzete, mintha nem is ő lett volna. Pedig ő volt… vagy egy része.
- Tudom… - mondta Peter a lány nagy meglepetésére, de nem tette szóvá… nem. Neki most tetszett, hogy ily közel van hozzá, az akibe bele is eshetne, ha lenne annyi esze.
Próbálta elterelni figyelmét, valami olyanra gondolni, ami nem Peter volt, ami egyáltalán nem tartozott hozzá.
„Alteregó”
- Másik én… - csúszkált ajkain.
De amint kimondat, mint egy villámcsapás úgy hasított bele a felismerés. Az elszörnyedés összesformája kiüközött rajta. Melissa nem tudta mit csináljon, csak értelmetlenül, megmerevedve gubbasztott Peter karjaiban a laminált padlón.
- Másik én… - ismételte.
Peter lazított ölelésén.
- Tessék?
Melissa élőhalott lett addigra, vagy egy beakadt lemez, kinek hogy teszik.
- Alter… ego – elszörnyedt a felismerés második hullámától. – Másik… én.

Utolsó este

Melissa nem volt ugyanaz. Bár azt se tudta kinek kell lennie… Peterrel eltöltött egy szép délutánt, amit mindketten Randinak neveztek. Melissa első igazi randija. Élvezték, mindketten. Peter még soha ilyen jól nem érezte magát, komolyan véli, Melissában megtalálta azt, amit eddig keresett. Talán a másik felét… vagy mást.
És a lány, bár megtudta az igazat magáról, mégis önfeledtül szórakozott… de talán épp emiatt. A konyhai incidens után Melissa kitörölte Carlo üzenetét, s elment Peterrel a városba, csak úgy lézengtek, céltalanul… Imádták.
S a Oky Park kellős közepén egy öregtölgyfa alatt Melissa Balti megkapta élete legjobb csókját Peter Mark ajkaitól. Ugyanígy igaz fordított szemszögből is. Valószínűleg ezt egyikőjük se felejti el.
Melissát amikor hazaért, nagy meglepetés fogadta… A szülei otthon voltak, és az öccse is. Nem veszekedtek. Boldogan vacsoráztak, ami évek óta nem fordult elő. Ő is csatlakozott és élvezte mindenegyes percét a napnak, nem akarta, hogy vége legyen, de az idő nem állandó, múlik s szép lassan a holnapból ma lett.

Végjáték

Társadalomismeret óra.
„Mr. Neck halálra várt nyugalommal ült székén. Alig 15 perc maradt nekem, hogy előadjam összetákolt dolgozatom.”
- Rendben akkor most… Ms. Balti következik. – mondta megvetően Mr. Neck.
Melissa vett egy levegőt, nyugtázta gondolatait. Hátrapillantott a szülők sorára. Ez a nap egy úgy mondott nyíltnap volt, amin kötelező a szülők jelenléte, hisz ez az utolsó hét a suliból. Melissa ám ezt elfelejtette és szüleinek is csak egy órával ezelőtt tudott szólni. A lány WC –ből hívta föl őket. Félt. Remegett a lába s, mint sejtette Bob Balti és Anne Balti nem ült a szülőknek fenntartott székek egyikén se. Ám pillantásmenetében meglátott egy kedves szerelmes arcot. Peter Mark. Melissa elkapta tekintetét s felállt.
„Még nincsenek itt. Még nincsenek itt!” - pánikolt Melissa
Melissa a telefonba azt is megüzente hogy kivételesen szegyék ki Michaelt az óráiról és, hogy szóljanak Carlonak is. Mr. És Mrs. Balti nem értették lányuk viselkedését, de amikor azt monda hogy ez nagyon fontos, nem ellenkeztek. Tudták lányuk feleslegesen ilyet nem mondana.
Melissa lassan lehajtott fejjel lapszorongatva ballagott ki a tábla elé, ahol Mr. Neck lenéző mosolya fogadta. Nem törődött a tanár tolerálhatatlan viselkedésével, csak azon járt az esze…
„Nem jöttek el. Nincsenek itt…”
A lány apró könnycseppel a szemén emelte fel állát, s találta szembe magát a tábla barátságos zöld színével. Nem akart megfordulni, ahhoz túl jól érezte magát, nem akarta kedvét elrontani, hogy kortársai lenéző tekinteteit bámulja.
Mr. Neck látta, hogy Melissa most leginkább egy szenvedő kiskutyára hasonlít és úgy cselekedett, ahogy ilyen helyzetbe tenné… belerúgott egyet-kettőt
- Ms. Balti megosztaná velünk is miért olyan izgató a tábla?
Az osztály nevetett, még a szülők is. Melissa becsukta szemét a könnycsepp legördült arcán, s megfordult.
Mr. Necknek nem volt elég az előbbi:
- Oh! Aranyom nem kell sírnia, nem lesz olyan fájdalmas.
Melissa vett egy nagy levegőt, de nem törölte le könnycseppjét. Megkereste a tanulók közt azt, akit leginkább kedvelt, s mikor ő boldog mosolyt lövellt felé nem kellett neki több. Elkezdte:
- Ma nem szégyen a sírás Mr. Neck. – ránézett a tanára, kihúzta magát és titokzatosan így folytatta. – Ma elfogadom teljes egészébe magam.
Mr. Neck megilletődött, leült székére, majd intett, hogy kezdje.
Melissa maga elé emelte a lapot, de nem nézte. Inkább összegyűrte gombóccá és Mr. Neck asztalára dobta, az meg csak bamba fejjel bámulta.
- Alteregó a tételem címe… - kezdte Melissa ám halotta a terem ajtaját kinyílni, s ámuldozva látta szerettei kuporogna ott egyrakáson.
Szülei bocsánatot kértek mindenkitől és öccse Michael, aki szinte a legördögibb kistestvér címét elnyerhette volna, bátorítóan kinyújtotta hüvelykujját nővérének.
„Talán csak azért örül,, mert lóghat a suliból, vagy mert talán szeret?!” - elmélkedett Melissa.
Ám az ajtó még nem csukódott be, valakik még besétáltak rajta… Carlot és a vörös hajú lány ez utóbbi egy üres padban foglalt helyet, s megvetően bámult Melissára, de azt ez, csöppet se zavarta. Viszont Carlo arckifejezése annál inkább, mert nem megvető volt, hanem vidám. Mosolygott.
- Rendben. Mindenki megérkezett. Folytathatnánk? – Mr. Neck már ideges volt, ami Melissának nagyon is imponált.
A lány bólintott, majd újra kezdte.
- Alteregó… Az alter ego (latin: alter ego = másik én) egy második személyiség az emberen belül. – Melissa a közönség kábulatából nyerített energiát. Sokan nem figyeltek rá, de azok igen akik számítottak.- Ezt a fogalmat a 19. század elején hozták létre, amikor a pszichológusok először definiálták a disszociatív személyiségzavart. Az alteregó kifejezés többértelmű lehet. Önmagában lehet az értelme a „hasonmás” és a „másik én”. Mikor neki kezdtem ennek a dolgozatnak, nem értettem ennek egyik jelentését se, akartam, de nem jöttem rá, ám mára már tudom… - elhalt a hangja, de csak egy kis időre és folytatta, teljesen máshonnan.
- Az alteregó kifejezés használatos irodalmi analízisokban és összehasonlításokban, olyan szereplők leírására, akik pszichológiailag megegyeznek, illetve alter egói az írónak. (Tehát olyan fiktív személyek, akik viselkedésükben, beszédükben és gondolataikban a szerzővel azonosak.)
Melissa tekintette végig cikázott mindenkin. Anyján, apján, Michaelon, Peteren, Carlon, a vörös hajú lányon, Abbyn, Alexen, Jerryn… egyszóval mindenkin.
- Robert Louis Stephenson regényében Dr. Jekyll és Mr. Hyde ábrázolja azt az elgondolást, amely szerint a jó és a gonosz egy emberen belül létezik, s a két én folyamatosan harcol egymással. Edward Hyde a szó szoros értelmében a doktor másik énje, a pszichopata, aki irányíthatatlanná válik civilizált társadalom szabályai miatt, s aki megosztja a testet a doktorral. – szusszantott egyet, kihúzta magát, és megigazította a haját.- A szakszó illetve a koncepció sűrűn megjelenik a populáris regényirodalomban, például a képregényekben, mint a szuperhős titkos identitása. - Elhallgatott.
Igazából csak ennyi lett volna a dolgozat, de a fele osztály aludt s itt volt mindenki, aki számított. Reggel akkor ott a felsőszinti lány WC-ben viszont Melissa elhatározta, hogy olyat tesz, ami bátor tettnek bizonyul, s életében először azt akarta, hogy más legyen, hogy másnak kelljen az igazságot kimondania.
- Ez a száraz része. Az ismert. Az irodalmilag használt, hasonmása valakinek. Ám nem csak ez létezik. Van egy másik értelme miről már az előbbiekben beszámoltam. „Másik én” – nagy levegőt vett, ismét körbetekintett s kimondta a következőt: - egy személyiségzavar. A betegség súlyosabb, mint aminek hallatszik. Az ember nem tudja kezelni két énjét. A jó és a gonosz, a kedves és az undok… - Melissa Carlora pillantott, aki olyan arcot vágott amilyet Melissa mutathatott, amikor megvilágosodott.
Melissa gondolata: „Ő Már tudja!”
- Ám egyik fél se emlékszik a másikra, azt se tudni ki az igazi maga valója, hisz mindkettő ő. S az emberünk sosem lehet önmaga, mert nem tudni ki az. Nem vonható felelősségre, hisz mindkét önmagára veszélyes és a környezetére is.
Melissa becsukta a szemét nem akart látni, nem akarja mások arcán is észrevenni az értelmet, amikor kimondja az utolsókat.
- Személyiségzavar. – fanyarul felhümmögött. – Fura, de így van. Létezik.
Melissa bátor lett. Kinyitotta szemeit s így folytatta:
- És ha mégsem hinnétek… Akkor most kivételesen lássatok! – Olyan hangsúllyal nyomta meg az utolsó szót, hogy aki eddig aludt mind felébredt. Melissa szenvedélyes arccal körültekintett osztálytársain. Akikkel állítólag négy éve együtt járt erre a helyre mégis, egyikkőjüket se ismerte. Idegenek voltak számára az arcok. Sok idegen lebegő fej, kik isszák most már szavait.
- Ne csak nézzetek… Lássátok! Itt vagyok. Tudom, hogy nem ismertek… - elmosolyodott. - … Én se ismerlek titeket. De most ezen az utolsó Társadalomismeret órán nézzetek jól meg, mert erre az egészre, amiről itt beszéltem… én vagyok, az élőbizonyíték.
Elhallgatott mindenki, mindenki csak őt nézte. Melissa mosolygott és tudta valami kitörni készülődik, valami?... Nem! Valaki.
Tudta, ha kimondja minden megváltozik… Diliházba kerül ahol elektrosokkal fogják kezelni naponta háromszor, de most boldog. Nem fél. Elakarja mondani, hogy higgyenek neki.
Még egyszer míg a szerény Melissa szerint önmaga volt, körülnézett és belemélyesztette tekintetét annak a szemeibe akinek leginkább mondani akarta.
- Disszociatív személyiségzavarom van.

- Vége -

Szívéjesen Köszönöm Hullócsillagnak.

Hullócsillag segítségével készült el a második, javított versió.

Drága Noémi!

Te egy kis gyémánt vagy!

Komolyan mondom, nem vicc! Egy csiszolatlan gyémánt :)

...Különdíjat adtam neked, mert megérdemled!!

Ez volt az eddig általad írt munkák közül (szerintem) a legeslegjobbra sikeredett darab!!Élvezettel olvastam, véges végig lekötött, hihetetlenül nagy meglepetés voltál!!

Nem mintha eddig nem lettél volna ügyes, de talán emlékszel, amikor azzal nyüstöltelek, hogy bízd az olvasókra a megfejtéseket, ne magyarázz meg mindent, ne ismételj túl sokat...azóta rengeteget fejlődtél, az írásodon is látszik, a stílusodon is...és...nos, hát ezen a műveden egy csepp izzadságszagot nem érzek, pedig biztosan nagy meló volt!!

És ez szuper! :)

...A könnyedség és a feszültség is átjárja, éppen amikor és ahogyan kell! Imádtam a rövid, lényegre törő mondatokat, a csipkelődő, de nem erőltetett, finoman bújtatott humort.Imádtam, ahogyan a mozdulatokat, szüneteket kitöltötted, leírtad. Változatos volt és kifejező!! És a szerelmi szál szintén nem volt sablonos és erőltetett, nagyon örültem neki :)...

Valójában te voltál nekem a legnagyobb meglepetés!! Nagyon nagy ugrás volt szerintem ez a műved...lehet ez a stílusod??...lehet a Cupidó kicsit túl melodramatikus neked??...najó nem bonyolódom bele...

Kicsit írok a hibás feléről is a dolognak...

A helyesírás. Igen, még mindig :)...sok-sok vessző, elírások, stb. ...nem baj...ha foglalkozol vele, az is javul majd...ha gondolod segítek neked azzal, hogy átírom ebben a munkádban, ami nyelvezetileg, vagy helyesírásilag nem stimmel...persze ehhez Mikkamakka jobban ért, lehet én nem figyelek fel minden helyesírási hibára, de ami tőlem tellik megteszem, hogy tudj rá figyelni...a nyelvezeti javítások meg sokszor olyan fogalmak, amit én máshogy írnék, mert valami nem stimmel velük...ha elfogadod ezt a segítséget, állok a kihívás elébe! :)...

És egyetlen tartalmi hiba...vagyis nem is biztos, hogy az, inkább kötözködés maradt a végére. A pszichomókus...hehe...

Érdekelt volna, honnan tudta Carlo a végére, hogy mi Melissa baja. Már korábban tudta, vagy ő is időközbe jött rá? Mert a terembe lépve gyanús, hogy nem Melissa beszéde alatt jött rá...erre kíváncsi lettem volna, de nem hiba,

sőt nem is hiányzik valójában csak érdekes lett volna, ha kiderül!

És a család is átesett egy kis változáson. Talán ez is Carlo műve?? De ezt végülis a mi fantáziánkra is bízhattad, ahogy meg is tetted...ránk hagyhattad...hiszen ki tudjuk mi azt találni, ugye? ;)...

Nagyon nagy GRATULA, csak így tovább!! :)...

Álomjáró hócipő

Álomjáró hócipő

Álomjáró hócipő,
felhúzom és… jó
Míly meglepő!
Felveszem, sétálom,
a valóságból kijárok.
Nevetve kiáltom:
- Álom a Világom!

Nevetség tárgy

Nevetség tárgy

Nevető arcok,
rám mutatnak a karok.
Tudom, hogy rám,
érzem tisztán,
lettem én hát,
a nevetség tárgy.

Miért én?
Mondd, mit tettem én?
Megint, most miért?
Hisz csak boldog vagyok.
Kérlek, kérlek hagyjatok!
Elromlik a napom.

Baj talán,
hogy a boldogság,
végre rám talált?
Nevettek ti is.
Miért nem nevethetek én is?
Kell a nevetetés,
ahogy a földnek a bevetés.

Sírjak talán?
Eldobjam, boldogság?
Azon nevetnétek,
ha nem lenne életem?
Miért kergettek?
Veletek én is nevetek.

Van még... :)

Amiken jelenleg dolgozom és ami csak ötlet volt.

1. Angyali Oliv - 10. fejezet

2. Újrajátszók - 4. fejezet

3. Moonlight, kiút a sötétségből - 3. fejezet

4. Amerikai álom - 3. fejezet

5. Satellite - 2. fejezet

6. Robbanással érkezem - 3. fejezet

7. Egy Cupido bukása - 16. fejezet

8. Csókrabló - novella

9. Alteregó - 12. rész / novella

10. Empátia - 20. rész / novella

1. Angyali Oliv

mini regény:

részlet:

- Ha azt mondom, hogy alkut ajánlok, akkor elmész és békén hagysz?
Öntelt mosollyal emelete maga elé a gépet és kattintott egyet, majd így szót míg azt vizsgálta:
- Mit adhatnál nekem? – majd újra felemelte és egy újabb képet csinált.
Gondolkodtam egy darabig, de semmi nem jutott az eszembe.
- Nem tudom. Hát, van egy kis pénzem.
Felnevetett és kattintott még egyet rólam.
- Te pénzt akarsz nekem adni azért, hogy ne szórakoztassalak? Ez a leghülyébb dolog amit valaha hallottam. – mosolygott még mindig.
- Zaklass. – javítottam ki. Elfintorodtam és így szóltam: - Akkor mond meg mit akarsz!
Letette a gépet a kis asztalra, ami köztünk volt. Nem kapcsolta ki, hagyta, hogy lássam a rajta lévő képet. Felemeltem és jobban szemügyre vettem, én voltam rajta, a kanapé mögött álltam. Fura. Szép volta. Nem is! Gyönyörű, épp a kezemmel bajlódtam és nem néztem a kamerába. Emlékszem, ez volt az első, amit készített.
- Még többet belőled. – mondta és láttam, ahogy a képen mögöttem megjelenik ő átkarolva a derekamat és fejét a vállamra hajtva.
- Hogy a…
Nem tudtam mit mondani, elejtettem a gépet. Lehetetlen. Hogyan lehetséges mégis? Nem. Ilyen nincsen. Összeszedtem magam és felnéztem a fotelre ahol ült.
- Mi ez? – kérdezetem, de nem… nem volt ott. Eltűnt. Csak a mappám volt a helyén, rajta egy írással.
Földbe gyökerezett a lábam a sok történéstől, de tudni akartam mi van rajta, így közelebb léptem és felemeltem. Egy rövidke sort tartalmazott: „Esélyt, hogy máshogy legyen vége.”

Személyes véleményem:
Egy kicsit más, mint az eddig megszokottak, kicsit merészebb, kicsit vadabb, de ha kell a vadság és az elképesztő merészség, akkor ez az, amit kerestél. Nekem tetszik, de hát én alkotásom. 10 pontból talán, 9, mert azért nem a legtökéletesebb.

ÍROM MÉG!

2. Újrajátszók
novella lesz talán

részlet:

- A TÁNC LÉNYEGE, HOGY AZZÁ VÁLSZ, AKI LENNI AKARSZ.
- Ez egy filmben volt? –elmosolyodtunk.
- Igen. Asszem lebuktam.
- Hát le.
- De melyikben? –morfondíroztam egy darabig majd rávágtam.– Dirty Dancing?
Kínosan elmosolyodott és rájöttem beletrafáltam.
- Kettő.
- Mi kettő?
- A második részében volt.
Elnevettem magam. Ez szép. Mik ki nem derülnek. Brad szereti a piszkos táncot. Szuper. Talán húzhatom egy kicsit vele. Várjunk csak! Mióta lettünk ilyen jóban. Egyáltalán jóban vagyunk? Most úgy tűnik, igen. Ajaj. Ez nem frankó.
- Samanta kicsit finomabban a fordulásoknál. Brad te pedig kicsit tökösebben. –Gabriel utasítási egyértelműek voltak, mégis mindketten megremegve taszítottuk el egymást. A kezeink már nem fonódott össze és a lábaink se mesélték tovább a salsa rejtelmeit.
- Ez meg? Nem! Nem! Nem! Én nem azt mondtam, hogy lökjétek el egymást. –nevetgélt, mégis halottam a hangjában azt a fenyegető ércet. Húh talán nem kéne ellenállnunk. De hát mit tehettünk volna? Halálra rémített mindkettőnket, hogy csak úgy betoppan észrevétlenül, és meglesett, hogy kezdünk barátkozni. Feszengve dörzsölgettem a nyakamat. Általában akkor csináltam ezt, ha ideges voltam. Brad kinyújtotta a kezét s várt, hogy elfogadjam. Gabriel nem is nézett ránk, épp várta, hogy a telefon túl felén felvegyék, de közbe még osztogatta az instrukciókat. Vicces volt, de valahogy nem tudtam nevetni. Brad vezetett én pedig követtem. Ez nem tetszett. Tudom, hogy régen a fél karomat odaadtam volna egy párért, de most sok minden megváltozott. Nem akartam behódolni Bradnek, a fiúnak, aki eddig egy cseppet sem volt szimpatikus. Még mindig nem tudom a vezetéknevét, ez úgy ahogy elég nevetséges.
- Mi a neved? –bukott ki belőlem egypár forgás után.
- Áldozat. –önelégült arcával a térdére nézett és én is követtem tekintetét. Lila, kék aláfutások éktelenkedtek rajta. Valószínűleg agyonrugdostam a sok forgás során. Hoppá. Mondtam már, hogy nem voltam még párban. Idegesen próbáltam elfordítani a fejem. Jó rendben az ismerkedésnek itt lesz most vége.
- Kimslki. Brad A. Kimslki.
- A.? –Mi az, hogy A.?
- Alex. Pontosabban Alexander, de az olyan buzis. –megpörgetett újból és én már jobban figyeltem, nehogy megrúgjam, vagy rálépjek a lábára.
- Ennek fejében még táncolsz is… - elcsuklott a hangom. de még így is hatásos volt a beszólásom.
- Nem fogom rosszul érezni magam… - elmosolyodott. – Csak, ha ilyet kell táncolnom.
Megpörgetett újból, de már cseppet sem ügyeltem a biztonságára. Inkább jó erősen belerúgtam. Nem feltűnően, de érezhette, hogy ez nem véletlen volt.

Személyes véleményem:
Ez inkább az a fajta történet, ami megtanít a művészet szépségére, de ugyanakkor az árnyoldala is ott lebeg körülötte. Megtanít szeretni, kikapcsolódni, szerelmesnek lenni, de ugyanakkor arra is, hogy nem bízhatsz mindenkiben. 10 pontból 6.

ÍROM MÉG!

3. Moonlight, kiút a sötétségből
horror novella

részlet:

- Várj még! Ezt… - csuklott egyet. - Ezt elfelejtettem odaadni.
Megfordultam és vártam, hogy a gyűrőket a kezembe ejtse. Általában a tanúnál vannak, nem? Hát nálunk nem, félnek, hogy elveszteném, így Bree magára vállalta a gyűrűőrző szerepét. Talán jobb is. Gondolom, azért a látszat kedvéért most odaadja, bizonyára azt véli, három óra alatt csak nem tűntetem el.
Mikor megfordultam Bree kezében viszont nem egy gyűrűtartó doboz volt. Nem. Egy cetlit tartott, olyan post it félét.
- Ez mi? –kérdeztem kábultan.
Felém jött néhány lépést, majd mikor kartávolságon belül volt, megragadta a kezemet és belenyomta. Durva volt, fájt ahogy a körmei a húsomba hatolnak. Szemi elkeveredtek és csak a fehérje látszódott. Halálra rémültem.
- Találj meg! –suttogta mély, rémisztő hangon.
Hirtelen elengedte karom, majd szeme is visszaváltozott, láttam a pupilláját s újra kedves hangon szólalt meg: - Nem tudjuk kiküldte, fönt találtuk a fogasodon. Tényleg a fogasod…. Ha akarod, felhozhatod a ruhád, mégis, hogy fel legyen akasztva…
- Mi a ló pikula volt ez! –üvöltöttem el magam.
- Mi a bajod? –kérdezte és kezeit kinyújtotta felém.
- Ne érj még egyszer hozzám! –fenyegetőztem, és halálra rémülve rohantam a kocsim biztonsága felé. Nem akartam hátra nézni. Bármit is csinált Bree, én beszartam tőle. Ha ez egy vicc volt… Én kinyírom. Megőrült. De, hogy csinálta, hogy a szeme fehér lett? És a hangja? Nyugi Destiny ez csak egy trükk volt. Jól meg akartak szívatni. De miért? Azért, mert túl kilógsz, és csak mert gonoszak. Ez csak egy trükk volt! Csak egy trükk! Csak trükk! Ezt hajtogattam míg oda nem értem kedves kis barátomhoz. Láttam elfelejtettem lezárni, ez nagy botorság volt tőlem. Ám most jól jött, nem kellett a kulcsomat keresgélnem. Belódultam a vezetőülésre és görcsös markaimat a kormányra terítettem. Fejemmel, neki dőltem, megnyugtatott. Jól esett.
- Végre, végre… Nyugi, itt biztonságban vagy. –Ám éreztem valami idegent a markaimban.– Mi a … ? –Azt a kis sárga cetlit a kezem és a kormány közé préseltem. Vettem egy nagylevegőt, majd kifújtam. Jobb kezem lecsúszott, és éreztem a lap az ölembe hull. Összegyűrtem, miközben menekültem Bree elől, így most ki kelet hajtogatnom, ha látni akartam a tartalmát. Újabb légzés.
- Nah jó! Nem félsz egy cetlitől…
Balkezemet is szabaddá tettem, mindkettővel neki estem az ártalmatlannak tűnő papírdarabnak.
Arra észleltem fel, hogy épp sikoltok és egy cetlit tartok a kezemben, amin csak annyi állt: „Találj meg!”

Személyes véleményem:
Ez egy horror történet, annak szántam és az is marad, még ha néhol lightosabb is. Szeretem a horrort, a borzongást ez után talán még jobban. Akinek pedig nem tetszik azt mondom…. Van még! 10 pontból azért csak 7 pontot adnék rá, még ha ez az egyik kedvencem.
(darkangel pájázáratára készült volna)

ÍROM MÉG!

4. Amerikai álom
tini novella

részlet:

Átöleltem életet adó szüleim. Beszívtam ismerősen öreg bőr illatúkat. Anyun, ugyan volt egy kis parfüm, vagy csak a tusfürdő illata ragadt rajta, attól még érezni lehetett a szülőházam meleg, édeskés szagát. Mely belőlük áradat, s ruhájuk minden egyes négyzet miniméteréből.
Nagy fájdalommal kezdtem bele az előre megírt beszámolómba:
- Anyu. Apu. – hátrébb húzódtam, hogy lássák arcom.
Ha egy valamiben jó voltam, az a hazudás. Kiskoromban rezzenéstelen arccal, komoly tekintettel, voltam képes lóvá tenni szüleimet, vagy milliárdszor. Talán ezért is akarok, ügyvéd lenni. Csak úgy mellékesen, a kihallgatásomon alig hittem, hogy Mr. Cast átlátott rajtam. Nagy Ász lehet…
- Tudjuk mi történt. Nem kell kimondanunk. Hisz mind ismerjük az eseményeket. – sóhaj. Ezzel rájátszottam a szerepemre. – Tehát kezdem is a lényegnél. Bekerültem az FBI tanúvédelmi programjába. Elköltöztetnek, hogy az a… -úgy tettem mintha nehezemre esne arra a gyilkosra gondolnom. S részben így is volt.- Szóval elmegyek, már ma. Legalább 2 hónapig ott leszek. S ha nem kapják el, ki tudja meddig…

Személyes véleményem:
Kezdetleges, unaloműző iromány, de nem valami profi és a történet is fura, de azért egy 10-es skálán megér 4 pontot.

NINCS TÖBB RÉSZ.

5. Satellite
fanfic

részlet:

Bella Cullen

A dolgok amelyek változnak, nem az én világomba valók, az idő múlandó, de az én családomon mégsem látszódik. A nevem Isabella Cullen, de hívj csak Bellának. Az éltem nagy poénja, hogy vámpír vagyok, vegetáriánus vámpír. Nem kell félned tőlem, nem bántok én senkit, de van egy dolog amit keresek és ha az, nálad van. Vigyázz, mert kell nekem! Ez a dolog pedig a szívem, régóta elvesztettem, de ha valaki, aki lehetsz te, megtalálod, nem engedlek soha. Mert csak egy valami van az életbe, ami nekem kell, a szerelem.

Edward Swan

Az évek során változtam, cseperedtem, nőttem. Az idő gyorsan elszalad, azt se értem miért kerültem Forksba ilyen hamar. A nevem Edward Swan, de mindenki csak Ednek, vagy Edi-nek hív. Egy teljesen átlagos, unalmas amerikai tinédzser vagyok, azzal az ellentétben, hogy én szívesebben éltem volna a múltban, mint a jelenbe. Zongorázom, antik könyveket olvasok és komoly zenét hallgatok. Keresném a szerelmet, ha nem tudnám, hogy számomra az nem létezik, de szívesen lennék nyitott egy angyal számára, főleg, ha az, az angyal a múltból érkezne.

Személyes vélemény:
Úgy gondolom twilight fic-nek jó, a történet nekem nagyon tetszik, igaz még az elején nem nagyon mertem elrugaszkodni a könyvtől és próbáltam ugyanolyan mondatokat is írni, de azért mégsem tökéletes ez sem. 10 pontból 7.

ÍROM MÉG.

6. Robbanással érkezem.
mini regény

részlet:

„Az örvénylő szavak kusza jelentése értelmetlenné tette a világ értelmét.” Nagy szavak egy gyermektől, mint jó magam. Ám ha jellemeznem kéne az elmúlt fél évet, bizonyára ezeket használnám, de mivel, hogy erre nem szólított föl senki, nem teszem. Mit hogy azt sem, hogy szóvá teszem apámnak és jó anyámnak, hogy nem akarok felnőni. Nem helyeslik, de az életem pokollá változott, minthogy apám kijelentette a tizennyolcadik esztendőn férjhez ad.
S minthogy férjjelöltből nagyon sok volt, választani is nagyon rosszul tudott, nem mintha én lennék a világ legszebb lánya. Vörös haj, zöld szem, régen ezek voltak a boszorkányság jelképe, de az én családom katolikus keresztény hitvallású, így apám szerencsétlenségemre nem máglyán égetett, hanem feleségnek késztetett. Mondottam nem a külsőm által volt magas a létszám, hanem mert az apám jóformán, grófság.
Egy kis faluban éltünk, a lakosság száma száz alatt, apám a földesúr, igazi gróf, irányította a falu minden gondját, baját. Ő felelt mindenért s mivel, hogy apám családja igen erős keresztény a csöpp kis falunkban három templom is építetett. Egy a főtéren, egy a város szélén elhagyva és egy kis kápolna a házunkban.
S mint hogy mi voltuk a leggazdagabbak. Jött jelentkezni olyan is, akinek már volt asszonya. Fura nép a mi falunk.
De apám anyámmal karöltve úgy gondolta, igazából nem olyan férjet kell nekem választani, aki szeretne, hanem olyat, aki apámtól áttudná venni a falu vezetését. Így hát apám bizalmasa Mr. Okonel lett a kiválasztott. Anyám és apám szerint a faluból csak ő érdemel meg.
De én fél év alatt se tudtam megbarátkozni a gondolattal, hogy apám negyvenöt éves barátja lesz a férjem. Mr. Okonel -t kis korom óta ismerem...
Apám 100% megbízott benne, de nekem mindig volt egy érzésem hogy nem éppen a legjobb ember.
Sokáig biztatgattam magam, hogy talán apám és anyám meggondolja magát, s úgy döntenek minimum húsz éves koromig várnak a férj kereséssel. S addig talán jön valaki, aki fiatalabb és kedves. Akit tudnék szeretni, aki olyan, mint én. Elzárt pillangó, melyet szárnyaitól megfosztották. Ki mégis repülni próbált szárnyak nélkül. Aki szereti a művészetet, még ha itt ez bűn is. Olyan valaki, aki nem fél kimondani az igazat. Olyan valaki, aki bolondságokat csinál egy semmiségért.
De hamar rá kellet ébrednem ez a valaki nem létezik, vagyis hát a mi visszamaradott kis falunkban nem igen járt.
Ábrándoztam úgy, mint mindig, ha egyedül voltam. Megint csak gondolkodtam, és gondolkodtam mit tehetnék az ellen, ami most van. Vagy ami holnap jön. Az esküvő. Egy nap és felnövök egy nap és…
-…eljön a pokol! - Mondta ki végül csendesen Najomi.

Személyes véleményem:
Mese, ez a legjobb szó, amivel jellemezhetném, a jelen és a múlt szoros kötelékével. A történetét imádom, egyszerűen csak imádom, de ez is nagyon, de nagyon kezdetleges és az első regényeim között van számon tartva. 10/8, de csak azért, mert én tudom mi lesz a vége.

SZÜNETEL.

7. Egy Cupido bukása
nagy regény

részlet:

A szerelem nagyon bonyolult dolog még számomra is, aki szinte mindent tud a szerelemről, amit csak lehet. De ezt a megfoghatatlan csodát sohasem lehet kiszámítani, még egy Cupido, mint én, sem tud mindent megmagyarázni. Pedig ez lenne a dolgunk „Mindent tudni a szerelemről”. De nem csak mindet tudni. A dolgunk az, hogy megtaláljuk az emberek számára az igaz párjukat és boldogan éljenek amíg…
De nagyon nehéz ez számunkra. Mi Cupido -k kik a szerelemmel foglalkoznak mindennap szinte egy kínszenvedés, vagyis azok számára, akiknek nincs egy másik Cupido párjuk. A históriák, amiket rólunk zengnek, hogy kicsi gyerekszerű lények vagyunk nagy rózsaszín íjjal. Baromság az egész. Igazából mind emberszerűek vagyunk, sőt vannak olyanok, akik embernek is mondják magukat és sokan úgy is élnek. Ez igen bonyolult. Van egy központ, ahol élnek a főbb vezetőink és ők osztják ki nekünk a feladatokat, hogy kit kell kivel összehozni, és kit kell szétszakítani kivel. Igazából mi magunk vagyunk a szerelem. Persze vannak olyanok is, akiknek nincs szükségük ránk, mert maguk az emberek is képesek rátalálni a szerelemre. Mi csak segítünk nekik, vagy útba igazítjuk őket. Viszont mi sem vagyunk tökételesek, sokszor fordult már elő velünk… és velem is, hogy rossz párokat hoztunk össze, és ha nem avatkozunk bele, rátalálnának az igazszerelmükre.

Személyes véleményem:
Aki kicsit is ismer engem, azt tudja, hogy ez az a regényem, ami úgymond „legnagyobb alkotásom, de ez csak teltségre értem. Hát persze, hogy imádom ezt is, de erre se adok 10 pontot, csak 9.

ÍROM MÉG!

8. Csókrabló
mini novella

részlet:

- Először persze én is azt hittem a szüleid becsavarodtak. De aztán láttalak. – a szemembe fúrta a két olajzöld két szemét. – Láttalak a temetőben. Szellemekkel. Lidércekkel. És rám mutattál. S tudom hogy ez nem álom volt. Tudom. Pedig mindennél jobban azt akartam. Emlékszem a Vasárnap este. Különös volt. Azt hittem végre álmodtam. Először a fájdalomra fogtam, de akkor még is igaz lehetett. De az álmom szörnyű volt. Rettenetes. Épp egy listát tartottam amin Jared Grys volt az első. - Ez most mit jelent?! Én… én… - nem tudtam szólni. Magamhoz húztam és teljes erőből megcsókoltam. Hiányzott már. És ez a valami túl… túl sok volt. Fura. Észre vettem Jared rosszul lett. A csók. Elakartam válni az ajkaitól de nem tudtam. Összerogyott. Éreztem valami fáj neki, de én elkezdtem töltődni, az adrenalinnál valami sokkal jobb. De… én… elködösült az elmém. Már csak azt láttam szerelmem holtan rogy össze előttem. Élettelen testéren simulok és hangosan felkiáltok. Sírok. Könnyek. Ez túl sok… ez túl sok nekem. Én… ez… nekem ez nem megy. Amint megláttam ahogy emberek jönnek ki nem tudtam mit csinálni. Jared. Ez már…. Elfutottam. El messzire, be a fák közé, bárhova. Minden erőmmel futottam. Nedvesre sírtam a pólóm. Még mindig csak futottam, bár tudtam ez elől. A sorsom elől nem tudok elfutni soha.

Személyes véleményem:
Nem vagyok magamtól elragadtatva, de hát úgy gondolom megbocsátható. Ez csak egy minyuri novella, aminek a vége kissé vad és érthetetlen, de azért egyszeri olvasásra jó. 10/3.

KÉSZ.

9. Alteregó
novella

részlet:

„Mit csináltam? Az egyik pillanatban még Carloval beszélgetek, aztán a másikban már az ágyamon szabdalom szét a plüssállataimat. Megint az volt. Megint. Miért nem hisznek nekem? Nem képzelem. Ez tényleg megtörténik velem. Nincs semmi feltűnési viszketegségem. Nem! Nekem valami súlyosabb problémám van! Mit csináltam?”
Melissa magához öleli a sebesülteket majd a telefonhangjára rémületében széthajítja őket. Idegesen hátrafésüli kósza hajtincseit aztán unottam leballag. Felkapja az idegesítő tárgyat.
- Halló? Itt Melissa Balti.
- Találkozzunk!
Melissa nagyot szív a levegőből, szakszóval letüdőzi.
Unottan így szól:
- Michael mondtam, nem jó vicc ez. Tiszta szánalmas hogy 13 éves létedre a nővéredet hívogatod a barátaiddal. Legalább az osztálytársaidat zaklatnád.
Peter értetlenül tette el fülétől a telefont. „Milyen Michael?” Aztán megvilágosodott.
- Nem az öcséd vagyok.
Csönd. Mint a filmekben lévő kínos némaság a tücsökciripeléssel.
Melissa értetlenkedik:
- Hát akkor ki maga?
Peter sóhajt.
- Peter Mark.
Még nagyobb csend.
Melissa megrémül. Leteszi a kagylót.
Berohan a konyhába önt magában egy pohárvizet és megissza. Mikor már harmadszor tölti újra. A telefon ismét rákezd a csörgésre.
A lány vesz egy nagy levegőt.
„egy-két-há.”
Felveszi.
Nem szól.
Peter a túl végen is hallgat. Kb. 10 percig megy így amikor Peter nem bírja tovább:
- Melissa öröknémaságba bukózol?
- Nem állt szándékomban. – remeg a hangja. Teljes mértékben a régi Melissa volt. A jó kislány.

Személyes véleményem:
Alter – egó, másik – én. Tinik sorából kilépésben álló lányok nagy baja lehet: tanulmányi átlag javítása, izgulás a jövő miatt, barátok szerzése, skizofénia, szerelem, smink tippek szerzése… Melissa Balti eddig e legkedvencebb szereplőm, ha lehet ezt mondani. Ő az akit nem lehet megfejteni, még én se tudom. Szerintem, ez megérdemli a 10 pontot, de cáfoljatok meg, ha nem. (főleg az átdolgozás után)
Hullócsillag pályázatára (különdíj) – köszönöm.

KÉSZ.

10. Empátia
novella

részlet:

Melissa gyorsan letusolt a közös fürdőben, melybe szerencsére Grace nem követte. Miután végzett mindennel csak kilenc volt, a nő azért visszakísérte, elbúcsúzott tőle és bezárta az ajtaját, nem kulcsra szerencsére. Ugyan megtehették volna, de a St. Caroline Elmegyógyintézetbe nem alkalmazták ezt a módszert, úgyis éjjelenként vagy tizenhárom őr és hat nővér sétálgat fel-alá vigyázva a bentlakókra.
A lány nem volt álmos, csak egy dologra tudott gondolni, hogy fel akarja hívni Petert, de félt. Nem volt benne biztos mit mondhatna és attól is, hogy ez mind csak álom, hogy nem valós, ami ma történt, hogyha lemászna az ágy alá és keresné a telefont, nem találná.
- Jobb nem tudni az igazat, mint tudni és csalódni. – duruzsolta fáradtan.
Lehunyta szemeit és várta, hogy a holnap, ma legyen.

Személyes vélemény:
Empátia és Melissa. Folytatása az Alteregó című novellának. Nem mondok semmit, ez biztos, hogy elkészül. 10 pontból remélem 10.

ÍROM MÉG!

Angyali Oliv 2. fejezet

Angyali Oliv 2. fejezet

- Ébredezik.
- Ramatyul néz ki!
- Nem csoda! Neki vágtad az ajtót.
- Hidd el, ezt az egészet én se élvezem.
A hangok amelyek betöltötték a teret, ismerősek voltak, és lassan kezdtem emlékezni honnan. Az egyik Nelly volt a legjobb barátnőm, de a másik egy nagyon gonosz hang ám amint meghallottam semmi mást nem láttam magam előtt, csak két sötét szempárt és egy széles vigyort.
- Mit csinálsz? – kezdett tisztulni a kép és láttam Nell aggódó hangjához az arcát is.
- Segítek neki felülni. – válaszolta a másik.
Éreztem, hogy két kéz a hónom alá nyúl és a bordáimnál megállapodva, felsegít. Kerestem, hogy neki dőlhessek a falnak, de valami mást sikerült megtalálnom, ami bár hőmérsékletre, hasonlított a rendelő fehér falára, de nem volt olyan egyenletes felületű.
- Mi történt? – kérdeztem, bár kezdett visszatérni az emlékezetem.
Valószínűleg a „tahó” új srác ütött ki, mikor testnevelés órára siettünk és most kétségtelenül az orvosiban lehettünk. Azért mégis, kellett az alátámasztás, hogy biztossá váljanak a sejtéseim.
- Blaise véletlenül rád csapta a bejárati ajtót, de szerencsére elkapott így csak egy kisebb búb van a fejeden, ám ez is elég volt ahhoz, hogy eszméleted veszd, így mind itt vagyunk a suli rendelőjében. Mindjárt vége lesz a tanításnak, csak tizenkilenc perc.
A beszámoló alatt teljesen visszatért a látásom és az eszem is, így láttam magammal szemben Nelly -t és éreztem, hogy két kéz hátulról átkarol. Mikor erre a megállapításra tértem, kellett még két másod perc, hogy elrúgjam magam a falamtól. Az új fiúnak dőlve voltam. Annak a…
- Nem vagyok leprás. Nem kéne így viselkedned. – méltatlankodott görbe somollyal.
- Igaz nem vagy az! Neked sokkal súlyosabb problémád van. – válaszoltam a fejemet simogatva. Nagyon fájt. Mintha egy kalapáccsal verték volna még most is.
- Igen? És mi az? – kérdezte, miközben felállt a fehér műbőrből készült orvosi ágyról.
- A… a… - nem tudtam mit kitalálni. A frappáns válaszoló késségem úgy tűnik még nem jött vissza teljesen.
- A, a?! – önelégülten nevetett tovább.
- Hol van az orvos? – kérdeztem végül. Elterelve a szót, de ettől csak tovább mosolygott. Egyszer majd, muszáj lesz kiosztanom. Még ha képtelen is vagyok rá, ennyivel tartozom magamnak és embertársaimnak.
- Valami papírokat intéz. Azt hiszem a kikérőnket írja az orvosi könyvbe. – válaszolta Nell. – Tényleg szólni kéne neki, hogy magadhoz tértél.
Már indult volna az ajtó felé, de én utána szóltam:
- Ne te!
Visszafordult. Értetlen arccal bámult, a srác is.
- Inkább ő. – mondtam rámutatva.
Tudom gyerekes vagyok, de nem akartam kettesbe lenni vele. Nem, az már túl sok sokk lenne egy napra. Nelly tétovázott, de a fiú feladta és elindult az ajtó felé. Mikor kilépett és becsukta az ajtót Nell belekezdett.
- Muszáj volt ez?
- Igen. Nem akarok vele egyedül lenni.
Elfordította egy kicsit balra a fejét és közelebb jött, leült az ágy szélére, ahol nem régen a hollófekete hajú ült.
- Mi az?! Félsz tőle? – mosolygott, de én egyáltalán nem találtam viccesnek.
- Félek a közelébe lenni. – válaszoltam nyersen.
Értetlen lett.
- Hogy - hogy?
Megráztam a fejem és kissé felültem, lelógatva a lábam.
- Nem tudom. Csak olyan érzésem van, hogy… - elgondolkodtam, aztán elmélyülten bámultam a földet. -… hogy ő bánthat.
Közelebb jött és a hátamra tette a kezét. Simogatott egy darabig, majd így szólt:
- Ne haragudj meg! De hülye vagy…
- Hogy, hogy ne haragudjak meg?! Azt mondtad hülye vagyok. – akadtam ki.
- Hallgass végig!
Csöndben maradtam, vártam.
- Szóval, csak azt akartam mondani, hogy a vak is látja, hogy nem bántana, inkább… öm…
- Mi az? – kérdeztem rá. Nem akartam, hogy kerülgesse a forró kását, mondja ki amit akar.
- Szerintem eléggé bejössz neki. – lesütötte szemeit, de én felkaptam a fejem.
- Hogy mi? Ez baromság! Csak szívat. Provokál. Ő… Nem. Ez a hülyeség.
- Ahogy gondolod.
Arrébb csusszant, és már hallottuk, hogy az ajtó kinyílódik. Elől Mrs. Dr. Felix, akit csak Martha -nak hív mindenki, és mögötte az új diák.
- Jól érzed magad? – kezdte a lényeggel Martha mikor már mindenki elfoglalta a helyét.
- Egy kicsit fáj a fejem. – mondtam, ami nagy túlzás volt, mert nem kicsit fáj, majdnem széthasadd a koponyám, de nem akartam nyavalyogni, meg úgyis elmúlik, remélem.
- Hát erre számíthattunk is. – meleg mosollyal jutalmazott. – Ha haza értél mindenképpen jegeld le, de jobb lenne, ha fagyaszott borsóval, az leviszi a dudort.
Hirtelen a sajgórészhez kaptam, erre persze mindenki felkacagott. Szuper, rajtam röhögnek.
- Nyugi! Nem olyan nagy, épp hogy látszik. – mondta Martha két kacagás között. – De azért használd a borsó, hogy ne legyen nagyobb és eltűnjön.
Bólintottam és felálltam az ágyról. Először kicsit megszédültem majdnem elestem, de két kéz megtámogatott. És persze az őrületes szerencsém miatt, a fiú karjai voltak, nem Martha –é vagy Nelly –é.
- Hoppá. Hoppá. Ez is természetes. Ne ijedj meg! Lesznek még ilyenek. – nyugtatgatott Mrs. Dr. Felix.
- Nem gondolod, hogy le kéne állnod a piáról? – suttogta a fülembe „vigyorpofa” miközben talpra állított.
Fogd be! - szúrós szemekkel lövelltem felé a néha üzenetet.
- Rendben. Én már mindent elintéztem, a papírokat a kikérőtökről. Olivia a szédülésre nem írok fel semmit, majd elmúlik. Maradj ágyban, használd a borsót, és ne sokat törd a fejedet semmin. Holnap, ha úgy érzed még fáj a fejed, írok neked orvosi igazolást, csak reggel még nyolc előtt hívj fel. Meg van még a számom?
Elgondolkodtam. Tavaly eltörtem a kezem tesin, így Martha megadta, hogy hívjam fel, ha orvosi igazolás kéne, vagy ha egyéb bajom lenne. Valószínűleg azóta se töröltem ki a névjegyzékből. Így bólintottam.
- Rendben. Akkor szerintem mehettek is. Mindent elmondtam, amit kellett. Vagyis… Nem. Olivia!
- Olive. – javítottam ki.
Elmosolyodott.
- Olive. Szerintem ez természetes, de azért elmondom. Nem vezethetsz haza. Jobb lenne, ha egyikőtök vinné el. – mutogatott a fiú és Nelly között.
Bólintottunk. Megköszöntük, a segítséget és kimentünk.
Épp a suli kijárata felé tartottunk, ahol balesetet szenvedtem, amikor Nell telefonja megszólalt. Mindannyian megálltunk még Ő a névtelen is. Nelly gyorsan kihalászta és felpattintotta.
- Halló – szólt bele.
Hallottuk a másik végén lévő nyávogó üvöltő hangot, és én már egyből tudtam, hogy Nell idegesítő kishúga nyaggatja megint valami miatt. Szerettem a gyerekeket, de Hilary –t nem lehetett kibírni. Egyszerűen borzalmasan akaratos tizenkét éves lány, bár kívülről totál úgy festett, mint Nell, belülről, teljesen különböztek, ami eléggé érdekes a maga részéről.
- Nem. Most nem mehetek el érted.
Hilary hiszti görccsel válaszolt.
- Ne csináld kérlek ezt! – arrébb sétált, hogy ne halljuk mit válaszol erre húga. Tudtam, hogy szégyelli magát előttem és Ő előtte is. Vacak egy helyzet lehetett neki. Szerencse, hogy én egyke vagyok.
Eléggé messze elment, és minket ott hagyott kettesben, amiért haragudtam volna is, ha nem sajnáltam volna annyira Hilary miatt.
- Szóval… - kezdte kis idő után.
- Nem kell beszélgetnünk. – mondtam és Nell –t figyeltem, ahogy a falnak támaszkodva magyarázza a helyzetet.
- Csak azt akartam mondani…
- Ez nem választás volt. Azt akartam ezzel, hogy „Ne beszélgessünk!”. – szakítottam ismét félbe. Rossz szokásom, tudom.
- Megengeded, hogy végig mondjam. – oktalankodott.
- Nem. – válaszoltam reflexből.
- Mindig a másik ember szavába vágsz? – kérdezte egy levegő vétel után.
- Nem.
- És hazug is vagy?! – végre ránéztem és láttam A mosolyt. Kezdtem megszokni. Szinte ő maga volt az elégedett mosolya. Talán hiányozna ha… Úristen! De hogy is!
- Nem vagyok hazug! Rendben? – elfordultam és tovább figyeltem Nell –t.
- Oké. – mondta és nem szólt többet.
Aztán mégis:
- Tudod mit jelent, ha a másik mondandójába vágsz? – kérdezte.
Unottan kifújtam a levegőt és ránéztem fintorogva.
- Nem. Mit? Alig várom, hogy megtudjam. – szarkasztikus voltam, de ő ezt nem vette figyelembe.
- Azt, hogy félsz.
Fintorogtam újra. Kábé egy fejjel volt magasabb nálam, ezt csak most vettem észre, egész eddig csak ülve láttam.
- Mitől félnék? – kérdeztem, de volt egypár sejtésem.
- Attól, hogy valami olyat fogsz hallani, ami nem tetszik. Hogy olyan információhoz jutsz, amiről nem akarsz tudni. Félsz a változástól, félsz az ismeretlentől és félsz élni Olive.
Elakadt a lélegzetem. Se köpni se nyelni nem tudtam. Annyira a vesémbe látott, hogy az már ijesztő volt, de ugyanakkor, felháborító a feltételezés, hogy félnék az élettől.
- De hogy félek az élettől! – kiáltottam.
- Még attól is félsz, hogy mérges legyél, de az én közelembe, a düh bizonyára természetesnek hat. Ám, ha nem velem vagy megijeszt, hogy valakivel kiabálj, de velem, épp ezt teszed.
Tényleg mérges voltam.
- Fogd be! – folytattam.
- Ez az! Ereszd ki a gőzt, legyél mérges!
Meg akartam pofozni. A mosoly ott bujkált a szája szélén. Istenemre mondom, ha vigyorog felpofozom. Nem! Nem! Nyugodj meg! Ez élteti. Pont ezt akarja. Ne tedd!
Látta, hogy kezdek leereszteni, megnyugodni és ez koránt se tetszett neki. Közelebb lépett aztán még közelebb, de én is hátráltam, egészen addig, míg neki nem ütköztem a narancs boxok egyikének. Két kezét neki támasztotta és engem bekerített közéjük. Sarokba szorított. A szívverésem felgyorsult és őrült ütemben kalimpált, ezt ő is megérezte, de nagyon félre érthette.
- Őrületesen vonzódhatsz hozzám, ha ilyen hatással vagyok rád. Egy majd nem csóktól elszúrod a tesztet és most ez. Talán még is beletartozol 22%-ba.
Nem tudtam megszólalni. Nem mertem. Nem így. Bár idegesített amiket mondott és minden porcikám azt üvöltötte lökd el. Tudtam, nem lennék képes rá, nem azért, mert nem akarom, hanem mert inkább csak simogatásként hatna rá. Ahogy felém tornyosult egyszerűen kicsinek és végtelennek éreztem magam. Most már féltem.
- Hagyj békén. – szűrtem át a fogaimon keresztül.
Nem néztem a szemébe. A cipőinken volt a tekintetem. Féltem a szemeitől. Féltem hogy ijesztő lesz abba a két feketeségbe bámulni.
- Nézz rám! – mondta gyengéden, mégis reszkettem tőle.
Nem mozdultam.
- Nézz rám!
Lassan felszegtem a fejemet.
Néztük egymást én az ő szemét ő az enyémet, aztán láthatott valamit, mert ellökte magát és elfordult. Én hangosan levegőt vettem majd kifújtam. Megkönnyebbültem. Egy pillanatig latolgattam, mit tegyek, figyeltem a fekete pólóját és azt, hogyan feszülnek meg alatta az izmok. Majd hirtelen teljes erőmből elkezdtem Nell felé futni, hallhatta a cipőm kopogását, mert éreztem a pillantását magamon, de nem érdekelt, mert láttam Nelly –t az egyik csap mellett fej fogva. Láttam a célom és felé futottam. Vagyis… Nem láttam. Minden elkezdett forogni és Nelly eltűnt. Én a padlón landoltam. A kezeimmel felfogtam némileg az esést, és megnyugodtam, hogy tudom, csak megszédültem és elestem, de egy rossz érzés mégis a nyomomban volt.
- Nem futhatsz, néhány órával azután, hogy eltalált egy ajtó. – utánam nyúlt, de elütöttem a kezét.
- Ne merj hozzám érni!
- Csak segíteni akarok. – újra próbálkozott, de arrébb csúsztam.
Elhúzta a száját.
- Ne gyerekeskedj!
- Nell! Nell segíts!
Megint felém nyúlt, de megint elütöttem.
- Nevetséges vagy és dühös. – elmosolyodott. – Végre!
- Nelly!
Újra próbálkozott, de ellöktem és a padlón kötött ki. Elmosolyodott ismét. ISTENEM!
- Egyre jobban kezd ez tetszeni! De hagyd már, hogy segítsek.
- Ne nyúlj hozzám!
Felemelte a kezét ezzel mutatva, hogy megadja magát.
- Rendben. Akkor nem segítek, de kelljünk fel a földről, mindjárt kicsöngetnek és eltaposhatnak minket.
Nem tűnt veszélyesnek. Pontosan úgy nézett ki, mint aki tényleg csak segíteni akart volna, mégis megrémített, hogy újra úgy nézzen rám, hogy megérintsen, hogy…
- Miért kiáltoztatok?
A fiú felállt és nyújtotta a kezét, de nem fogadtam el.
- Csak ő volt. – válaszolta végül. – És tulajdonképpen, én sem tudom.
Mindketten kérdőn néztek le rám. Fölálltam végre, de ők még mindig a válaszomra vártak.
- Csak vigyél haza. – intéztem a szavaimat Nell -hez.
Elhúzta a száját és borús lett a tekintete.
- Sajnos az nem fog menni. Hilary –t kell balettra cipelnem és a bogárral jöttem, a hátsó ülések még mindig nincsenek benne.
Majd nem újra elájultam.
- Én haza tudom fuvarozni. – mondta az újfiú. – Már próbáltam ezt neki is elmondani.
- Mi? Nem! Dehogy. Inkább megyek busszal. – veszekedtem és figyelmen kívül hagytam az igazságot, mert valóban próbálta.
- Nem hagyhatom, hogy ilyen állapotban buszozz! – anyáskodott Nelly. – Inkább őrülnék annak, ha Blaise -el mennél haza.
- Blaise? B, mint… bunkó? – kérdeztem hitetlenkedve. Emlékszem, mintha Nell már a rendelőben nevezte volna így és Martha is, de nem nagyon ragadt meg.
- O, mint orgazmus? – kérdezett vissza gúnyosan.
Kínos csend telepedett ránk, de senki nem szólt semmit. Ám végül Nell törte meg a csendet.
- Nekem… akkor mennem kell. Már most késésben vagyok. Sajnálom még egyszer is Olive.
És elrohant a kijárat felé.
- De… Nell!
Ám már kint is volt, semmit se jelentett a kiabálásom.
Az ajtót bámultam, nem akartam az új… Blaise -re nézni.
- Akkor? Mehetünk? Hol is laksz?
- Nem viszel haza. – jelentettem ki.
- Ne makacskodj! Gyere!
De nem mozdultam, ezért elkapta a csuklómat és magával vonszolt.
- Eressz el! – mondtam és ő így tett.
- Figyelj! – fordult felém. – Most egyenesen haza viszlek, nem állok meg sehol, csak ha akarod, nem hívatom be magam, csak ha akarod és nem kell beszélgetnünk, csak ha akarod, de ha már én miattam kerültél ebbe a helyzetbe tartozom neked annyival, hogy haza fuvarozlak.
A szavai erősek voltak és nem láttam semmi veszélyét annak, ha ő visz el. Kezdtem magam buggyantnak érezni, így bólintottam és elindultunk a parkoló felé. Hátam mögött hallottam, hogy kicsengetnek és a hang hallatán a fejemhez kaptam. Újra megsajdult. Nem tudom, hogy a csengő miatt –e vagy, mert most volt idő ezzel foglalkozni, de pokolian fájt.
A parkolóba sétálva elmentünk a kis rozoga neonom mellett. Eszembe se jutott addig, hogy itt kell hagynom. Szegény kicsikém.
- Erre. – szólalt meg Blaise, mikor meglátta, hogy megálltam a kocsimnál.
A hang után néztem, majd követtem egészen egy csilli-villi Mercedes-ig. Az nem lehet, hogy ez az övé! De kinyitotta az anyósülés ajtaját előttem, hogy beszálljak. Úgy látszik mégis. Várt rám, elég angolos volt ez a gesztus, de én elsétáltam mellette és kinyitottam magamnak a hátsó ülés ajtaját. Szó sem lehetett róla, hogy mellé üljek.
- Akkor ne! – motyogta és megkerülte a kocsit elölről, majd beszállt a volánhoz. – Tehát merre? – nézett hátra a visszapillantó tükörből.
- Jártál már a város Déli szélén? New York fele – kérdeztem.
- Igen.
- Rendben, onnan három és fél kilométerre van egy kisebb házcsoport a főútról levezető egy földutas mellékúton. A lefordulónál ki is van írva Dawing’s, na én ott lakom.
- A Dawing’s házcsoportban? – nem várta, hogy válaszoljak. – Hallottam már róla. Olyan, mint egy kisebb falucska, vagy tanya. Nem?
- De.
Egyesbe tette és elindította a motort. Két perc múlva már a főúton voltunk. Tartotta magát a szavához, nem próbált meg beszélgetni és nem is állt meg sehol. Szerencsére. Így csöndben már nem is tűnt annyira rémisztőnek és idegesítőnek, de mind ez csak a látszat volt.