Angyali Oliv 2. fejezet

Angyali Oliv 2. fejezet

- Ébredezik.
- Ramatyul néz ki!
- Nem csoda! Neki vágtad az ajtót.
- Hidd el, ezt az egészet én se élvezem.
A hangok amelyek betöltötték a teret, ismerősek voltak, és lassan kezdtem emlékezni honnan. Az egyik Nelly volt a legjobb barátnőm, de a másik egy nagyon gonosz hang ám amint meghallottam semmi mást nem láttam magam előtt, csak két sötét szempárt és egy széles vigyort.
- Mit csinálsz? – kezdett tisztulni a kép és láttam Nell aggódó hangjához az arcát is.
- Segítek neki felülni. – válaszolta a másik.
Éreztem, hogy két kéz a hónom alá nyúl és a bordáimnál megállapodva, felsegít. Kerestem, hogy neki dőlhessek a falnak, de valami mást sikerült megtalálnom, ami bár hőmérsékletre, hasonlított a rendelő fehér falára, de nem volt olyan egyenletes felületű.
- Mi történt? – kérdeztem, bár kezdett visszatérni az emlékezetem.
Valószínűleg a „tahó” új srác ütött ki, mikor testnevelés órára siettünk és most kétségtelenül az orvosiban lehettünk. Azért mégis, kellett az alátámasztás, hogy biztossá váljanak a sejtéseim.
- Blaise véletlenül rád csapta a bejárati ajtót, de szerencsére elkapott így csak egy kisebb búb van a fejeden, ám ez is elég volt ahhoz, hogy eszméleted veszd, így mind itt vagyunk a suli rendelőjében. Mindjárt vége lesz a tanításnak, csak tizenkilenc perc.
A beszámoló alatt teljesen visszatért a látásom és az eszem is, így láttam magammal szemben Nelly -t és éreztem, hogy két kéz hátulról átkarol. Mikor erre a megállapításra tértem, kellett még két másod perc, hogy elrúgjam magam a falamtól. Az új fiúnak dőlve voltam. Annak a…
- Nem vagyok leprás. Nem kéne így viselkedned. – méltatlankodott görbe somollyal.
- Igaz nem vagy az! Neked sokkal súlyosabb problémád van. – válaszoltam a fejemet simogatva. Nagyon fájt. Mintha egy kalapáccsal verték volna még most is.
- Igen? És mi az? – kérdezte, miközben felállt a fehér műbőrből készült orvosi ágyról.
- A… a… - nem tudtam mit kitalálni. A frappáns válaszoló késségem úgy tűnik még nem jött vissza teljesen.
- A, a?! – önelégülten nevetett tovább.
- Hol van az orvos? – kérdeztem végül. Elterelve a szót, de ettől csak tovább mosolygott. Egyszer majd, muszáj lesz kiosztanom. Még ha képtelen is vagyok rá, ennyivel tartozom magamnak és embertársaimnak.
- Valami papírokat intéz. Azt hiszem a kikérőnket írja az orvosi könyvbe. – válaszolta Nell. – Tényleg szólni kéne neki, hogy magadhoz tértél.
Már indult volna az ajtó felé, de én utána szóltam:
- Ne te!
Visszafordult. Értetlen arccal bámult, a srác is.
- Inkább ő. – mondtam rámutatva.
Tudom gyerekes vagyok, de nem akartam kettesbe lenni vele. Nem, az már túl sok sokk lenne egy napra. Nelly tétovázott, de a fiú feladta és elindult az ajtó felé. Mikor kilépett és becsukta az ajtót Nell belekezdett.
- Muszáj volt ez?
- Igen. Nem akarok vele egyedül lenni.
Elfordította egy kicsit balra a fejét és közelebb jött, leült az ágy szélére, ahol nem régen a hollófekete hajú ült.
- Mi az?! Félsz tőle? – mosolygott, de én egyáltalán nem találtam viccesnek.
- Félek a közelébe lenni. – válaszoltam nyersen.
Értetlen lett.
- Hogy - hogy?
Megráztam a fejem és kissé felültem, lelógatva a lábam.
- Nem tudom. Csak olyan érzésem van, hogy… - elgondolkodtam, aztán elmélyülten bámultam a földet. -… hogy ő bánthat.
Közelebb jött és a hátamra tette a kezét. Simogatott egy darabig, majd így szólt:
- Ne haragudj meg! De hülye vagy…
- Hogy, hogy ne haragudjak meg?! Azt mondtad hülye vagyok. – akadtam ki.
- Hallgass végig!
Csöndben maradtam, vártam.
- Szóval, csak azt akartam mondani, hogy a vak is látja, hogy nem bántana, inkább… öm…
- Mi az? – kérdeztem rá. Nem akartam, hogy kerülgesse a forró kását, mondja ki amit akar.
- Szerintem eléggé bejössz neki. – lesütötte szemeit, de én felkaptam a fejem.
- Hogy mi? Ez baromság! Csak szívat. Provokál. Ő… Nem. Ez a hülyeség.
- Ahogy gondolod.
Arrébb csusszant, és már hallottuk, hogy az ajtó kinyílódik. Elől Mrs. Dr. Felix, akit csak Martha -nak hív mindenki, és mögötte az új diák.
- Jól érzed magad? – kezdte a lényeggel Martha mikor már mindenki elfoglalta a helyét.
- Egy kicsit fáj a fejem. – mondtam, ami nagy túlzás volt, mert nem kicsit fáj, majdnem széthasadd a koponyám, de nem akartam nyavalyogni, meg úgyis elmúlik, remélem.
- Hát erre számíthattunk is. – meleg mosollyal jutalmazott. – Ha haza értél mindenképpen jegeld le, de jobb lenne, ha fagyaszott borsóval, az leviszi a dudort.
Hirtelen a sajgórészhez kaptam, erre persze mindenki felkacagott. Szuper, rajtam röhögnek.
- Nyugi! Nem olyan nagy, épp hogy látszik. – mondta Martha két kacagás között. – De azért használd a borsó, hogy ne legyen nagyobb és eltűnjön.
Bólintottam és felálltam az ágyról. Először kicsit megszédültem majdnem elestem, de két kéz megtámogatott. És persze az őrületes szerencsém miatt, a fiú karjai voltak, nem Martha –é vagy Nelly –é.
- Hoppá. Hoppá. Ez is természetes. Ne ijedj meg! Lesznek még ilyenek. – nyugtatgatott Mrs. Dr. Felix.
- Nem gondolod, hogy le kéne állnod a piáról? – suttogta a fülembe „vigyorpofa” miközben talpra állított.
Fogd be! - szúrós szemekkel lövelltem felé a néha üzenetet.
- Rendben. Én már mindent elintéztem, a papírokat a kikérőtökről. Olivia a szédülésre nem írok fel semmit, majd elmúlik. Maradj ágyban, használd a borsót, és ne sokat törd a fejedet semmin. Holnap, ha úgy érzed még fáj a fejed, írok neked orvosi igazolást, csak reggel még nyolc előtt hívj fel. Meg van még a számom?
Elgondolkodtam. Tavaly eltörtem a kezem tesin, így Martha megadta, hogy hívjam fel, ha orvosi igazolás kéne, vagy ha egyéb bajom lenne. Valószínűleg azóta se töröltem ki a névjegyzékből. Így bólintottam.
- Rendben. Akkor szerintem mehettek is. Mindent elmondtam, amit kellett. Vagyis… Nem. Olivia!
- Olive. – javítottam ki.
Elmosolyodott.
- Olive. Szerintem ez természetes, de azért elmondom. Nem vezethetsz haza. Jobb lenne, ha egyikőtök vinné el. – mutogatott a fiú és Nelly között.
Bólintottunk. Megköszöntük, a segítséget és kimentünk.
Épp a suli kijárata felé tartottunk, ahol balesetet szenvedtem, amikor Nell telefonja megszólalt. Mindannyian megálltunk még Ő a névtelen is. Nelly gyorsan kihalászta és felpattintotta.
- Halló – szólt bele.
Hallottuk a másik végén lévő nyávogó üvöltő hangot, és én már egyből tudtam, hogy Nell idegesítő kishúga nyaggatja megint valami miatt. Szerettem a gyerekeket, de Hilary –t nem lehetett kibírni. Egyszerűen borzalmasan akaratos tizenkét éves lány, bár kívülről totál úgy festett, mint Nell, belülről, teljesen különböztek, ami eléggé érdekes a maga részéről.
- Nem. Most nem mehetek el érted.
Hilary hiszti görccsel válaszolt.
- Ne csináld kérlek ezt! – arrébb sétált, hogy ne halljuk mit válaszol erre húga. Tudtam, hogy szégyelli magát előttem és Ő előtte is. Vacak egy helyzet lehetett neki. Szerencse, hogy én egyke vagyok.
Eléggé messze elment, és minket ott hagyott kettesben, amiért haragudtam volna is, ha nem sajnáltam volna annyira Hilary miatt.
- Szóval… - kezdte kis idő után.
- Nem kell beszélgetnünk. – mondtam és Nell –t figyeltem, ahogy a falnak támaszkodva magyarázza a helyzetet.
- Csak azt akartam mondani…
- Ez nem választás volt. Azt akartam ezzel, hogy „Ne beszélgessünk!”. – szakítottam ismét félbe. Rossz szokásom, tudom.
- Megengeded, hogy végig mondjam. – oktalankodott.
- Nem. – válaszoltam reflexből.
- Mindig a másik ember szavába vágsz? – kérdezte egy levegő vétel után.
- Nem.
- És hazug is vagy?! – végre ránéztem és láttam A mosolyt. Kezdtem megszokni. Szinte ő maga volt az elégedett mosolya. Talán hiányozna ha… Úristen! De hogy is!
- Nem vagyok hazug! Rendben? – elfordultam és tovább figyeltem Nell –t.
- Oké. – mondta és nem szólt többet.
Aztán mégis:
- Tudod mit jelent, ha a másik mondandójába vágsz? – kérdezte.
Unottan kifújtam a levegőt és ránéztem fintorogva.
- Nem. Mit? Alig várom, hogy megtudjam. – szarkasztikus voltam, de ő ezt nem vette figyelembe.
- Azt, hogy félsz.
Fintorogtam újra. Kábé egy fejjel volt magasabb nálam, ezt csak most vettem észre, egész eddig csak ülve láttam.
- Mitől félnék? – kérdeztem, de volt egypár sejtésem.
- Attól, hogy valami olyat fogsz hallani, ami nem tetszik. Hogy olyan információhoz jutsz, amiről nem akarsz tudni. Félsz a változástól, félsz az ismeretlentől és félsz élni Olive.
Elakadt a lélegzetem. Se köpni se nyelni nem tudtam. Annyira a vesémbe látott, hogy az már ijesztő volt, de ugyanakkor, felháborító a feltételezés, hogy félnék az élettől.
- De hogy félek az élettől! – kiáltottam.
- Még attól is félsz, hogy mérges legyél, de az én közelembe, a düh bizonyára természetesnek hat. Ám, ha nem velem vagy megijeszt, hogy valakivel kiabálj, de velem, épp ezt teszed.
Tényleg mérges voltam.
- Fogd be! – folytattam.
- Ez az! Ereszd ki a gőzt, legyél mérges!
Meg akartam pofozni. A mosoly ott bujkált a szája szélén. Istenemre mondom, ha vigyorog felpofozom. Nem! Nem! Nyugodj meg! Ez élteti. Pont ezt akarja. Ne tedd!
Látta, hogy kezdek leereszteni, megnyugodni és ez koránt se tetszett neki. Közelebb lépett aztán még közelebb, de én is hátráltam, egészen addig, míg neki nem ütköztem a narancs boxok egyikének. Két kezét neki támasztotta és engem bekerített közéjük. Sarokba szorított. A szívverésem felgyorsult és őrült ütemben kalimpált, ezt ő is megérezte, de nagyon félre érthette.
- Őrületesen vonzódhatsz hozzám, ha ilyen hatással vagyok rád. Egy majd nem csóktól elszúrod a tesztet és most ez. Talán még is beletartozol 22%-ba.
Nem tudtam megszólalni. Nem mertem. Nem így. Bár idegesített amiket mondott és minden porcikám azt üvöltötte lökd el. Tudtam, nem lennék képes rá, nem azért, mert nem akarom, hanem mert inkább csak simogatásként hatna rá. Ahogy felém tornyosult egyszerűen kicsinek és végtelennek éreztem magam. Most már féltem.
- Hagyj békén. – szűrtem át a fogaimon keresztül.
Nem néztem a szemébe. A cipőinken volt a tekintetem. Féltem a szemeitől. Féltem hogy ijesztő lesz abba a két feketeségbe bámulni.
- Nézz rám! – mondta gyengéden, mégis reszkettem tőle.
Nem mozdultam.
- Nézz rám!
Lassan felszegtem a fejemet.
Néztük egymást én az ő szemét ő az enyémet, aztán láthatott valamit, mert ellökte magát és elfordult. Én hangosan levegőt vettem majd kifújtam. Megkönnyebbültem. Egy pillanatig latolgattam, mit tegyek, figyeltem a fekete pólóját és azt, hogyan feszülnek meg alatta az izmok. Majd hirtelen teljes erőmből elkezdtem Nell felé futni, hallhatta a cipőm kopogását, mert éreztem a pillantását magamon, de nem érdekelt, mert láttam Nelly –t az egyik csap mellett fej fogva. Láttam a célom és felé futottam. Vagyis… Nem láttam. Minden elkezdett forogni és Nelly eltűnt. Én a padlón landoltam. A kezeimmel felfogtam némileg az esést, és megnyugodtam, hogy tudom, csak megszédültem és elestem, de egy rossz érzés mégis a nyomomban volt.
- Nem futhatsz, néhány órával azután, hogy eltalált egy ajtó. – utánam nyúlt, de elütöttem a kezét.
- Ne merj hozzám érni!
- Csak segíteni akarok. – újra próbálkozott, de arrébb csúsztam.
Elhúzta a száját.
- Ne gyerekeskedj!
- Nell! Nell segíts!
Megint felém nyúlt, de megint elütöttem.
- Nevetséges vagy és dühös. – elmosolyodott. – Végre!
- Nelly!
Újra próbálkozott, de ellöktem és a padlón kötött ki. Elmosolyodott ismét. ISTENEM!
- Egyre jobban kezd ez tetszeni! De hagyd már, hogy segítsek.
- Ne nyúlj hozzám!
Felemelte a kezét ezzel mutatva, hogy megadja magát.
- Rendben. Akkor nem segítek, de kelljünk fel a földről, mindjárt kicsöngetnek és eltaposhatnak minket.
Nem tűnt veszélyesnek. Pontosan úgy nézett ki, mint aki tényleg csak segíteni akart volna, mégis megrémített, hogy újra úgy nézzen rám, hogy megérintsen, hogy…
- Miért kiáltoztatok?
A fiú felállt és nyújtotta a kezét, de nem fogadtam el.
- Csak ő volt. – válaszolta végül. – És tulajdonképpen, én sem tudom.
Mindketten kérdőn néztek le rám. Fölálltam végre, de ők még mindig a válaszomra vártak.
- Csak vigyél haza. – intéztem a szavaimat Nell -hez.
Elhúzta a száját és borús lett a tekintete.
- Sajnos az nem fog menni. Hilary –t kell balettra cipelnem és a bogárral jöttem, a hátsó ülések még mindig nincsenek benne.
Majd nem újra elájultam.
- Én haza tudom fuvarozni. – mondta az újfiú. – Már próbáltam ezt neki is elmondani.
- Mi? Nem! Dehogy. Inkább megyek busszal. – veszekedtem és figyelmen kívül hagytam az igazságot, mert valóban próbálta.
- Nem hagyhatom, hogy ilyen állapotban buszozz! – anyáskodott Nelly. – Inkább őrülnék annak, ha Blaise -el mennél haza.
- Blaise? B, mint… bunkó? – kérdeztem hitetlenkedve. Emlékszem, mintha Nell már a rendelőben nevezte volna így és Martha is, de nem nagyon ragadt meg.
- O, mint orgazmus? – kérdezett vissza gúnyosan.
Kínos csend telepedett ránk, de senki nem szólt semmit. Ám végül Nell törte meg a csendet.
- Nekem… akkor mennem kell. Már most késésben vagyok. Sajnálom még egyszer is Olive.
És elrohant a kijárat felé.
- De… Nell!
Ám már kint is volt, semmit se jelentett a kiabálásom.
Az ajtót bámultam, nem akartam az új… Blaise -re nézni.
- Akkor? Mehetünk? Hol is laksz?
- Nem viszel haza. – jelentettem ki.
- Ne makacskodj! Gyere!
De nem mozdultam, ezért elkapta a csuklómat és magával vonszolt.
- Eressz el! – mondtam és ő így tett.
- Figyelj! – fordult felém. – Most egyenesen haza viszlek, nem állok meg sehol, csak ha akarod, nem hívatom be magam, csak ha akarod és nem kell beszélgetnünk, csak ha akarod, de ha már én miattam kerültél ebbe a helyzetbe tartozom neked annyival, hogy haza fuvarozlak.
A szavai erősek voltak és nem láttam semmi veszélyét annak, ha ő visz el. Kezdtem magam buggyantnak érezni, így bólintottam és elindultunk a parkoló felé. Hátam mögött hallottam, hogy kicsengetnek és a hang hallatán a fejemhez kaptam. Újra megsajdult. Nem tudom, hogy a csengő miatt –e vagy, mert most volt idő ezzel foglalkozni, de pokolian fájt.
A parkolóba sétálva elmentünk a kis rozoga neonom mellett. Eszembe se jutott addig, hogy itt kell hagynom. Szegény kicsikém.
- Erre. – szólalt meg Blaise, mikor meglátta, hogy megálltam a kocsimnál.
A hang után néztem, majd követtem egészen egy csilli-villi Mercedes-ig. Az nem lehet, hogy ez az övé! De kinyitotta az anyósülés ajtaját előttem, hogy beszálljak. Úgy látszik mégis. Várt rám, elég angolos volt ez a gesztus, de én elsétáltam mellette és kinyitottam magamnak a hátsó ülés ajtaját. Szó sem lehetett róla, hogy mellé üljek.
- Akkor ne! – motyogta és megkerülte a kocsit elölről, majd beszállt a volánhoz. – Tehát merre? – nézett hátra a visszapillantó tükörből.
- Jártál már a város Déli szélén? New York fele – kérdeztem.
- Igen.
- Rendben, onnan három és fél kilométerre van egy kisebb házcsoport a főútról levezető egy földutas mellékúton. A lefordulónál ki is van írva Dawing’s, na én ott lakom.
- A Dawing’s házcsoportban? – nem várta, hogy válaszoljak. – Hallottam már róla. Olyan, mint egy kisebb falucska, vagy tanya. Nem?
- De.
Egyesbe tette és elindította a motort. Két perc múlva már a főúton voltunk. Tartotta magát a szavához, nem próbált meg beszélgetni és nem is állt meg sehol. Szerencsére. Így csöndben már nem is tűnt annyira rémisztőnek és idegesítőnek, de mind ez csak a látszat volt.