Empátia
(csak ízelítő)
2010. szeptember 5.
17:32
Kedves Naplóm, ma írom első bejegyzésemet számodra, nem is tudom, hol kezdjem, sohasem írtam még ilyet, és most se önszántamból teszem… :(
De Mr. Bucok szerint ez fejlesztheti az „öntudatomat”, személyiségemet és részben megörökíthetem az emlékeimet a jövőre. Azt is mondta, hogy a személyiség zavaros gyerekeknél ez az általános terápia része. Így, hát, ha ő mondja, akkor azt ő mondta.
Adott néhány „JÓ” tippet, hogy miről írhatnék – mellesleg Mr. Bucok a terapeutám a St. Caroline Elmegyógyintézetbe, melynek állandó lakója lettem. – az érzéseimről főképp, az itteni életről és annak lakóiról.
Tehát kezdem is! :
· Jól vagyok,
· utálok többnyire itt lenni,
· mindenki zizzent.
Asszem ez kész is. :) :)
DE most nem azért, de nem fogom mosolyogva végig nézni, hogy az életem darabokra hullik. Tenni fogok! Ha kell, megszököm, hogy visszakapjam a régi életem, ha kell foggal, körömmel harcolok érte. Csak Melissa Balti akarok lenni, semmi több.
A toll és a papír eltávolodott egymástól. Melissa nem véste tovább lapjára bolondos görbe betűit. Egy csepp esett a lap kellős közepére a „Caroline” és az „Elmegyógyintézetbe” szavak közé.
Melissa fehér egyenpulóvernek ujjával letörölte az újonnan előtüremkedőket, majd pedig becsukta a szürke kis noteszt melynek borítóján csak két szó szerepelt: „Ego – személyiség”.
Körbetekintet az egyhangúan fehérre festett szobában. Csak egy ágy és egy asztal volt, az ágyon fehér ágynemű, az asztalon egy könyv és miután Melissa elhelyezte rajta a noteszt és a tollat, már egy töltőtoll és egy notesz is volt a lapján.
- Ha eddig még nem lettem volna zizi… - újra végigpillantott a fehér kis semmiségen, s így folytatta: -… Kétségtelen! Ettől már biztos az lennék. – hanghordozása inkább volt kétségbe esett, mint gunyoros.
Leheveredett az ágyra és felhúzta nedves pulóverujját, az órája pillantott és nyugtázta magában a látottakat.
„tizenhét : negyven. Még húsz perc a látogatásig.”
Melissa: „Az élet a St. Caroline Elmegyógyintézetbe egy unalmas rémálommal mérhető talán fel. Nincsen semmi, de komolyan semmi, ami miatt érdemes lenne élni. Még csak két napja vagyok ezen a… ezen a… lepratelepen, de már most tudom, hogy nem fogok soha, de soha megbékélni vele. Mr. Bucok egy agyament agyturkász, akinek inkább kéne ebben a szobában gubbasztania, mint az észt osztania. Próbál az elmém mélyére bejutni, sőt még barátkozik is a csoportom tagjaival, de maga a kisugárzása, az, amit megtestesít, taszít. Próbáltam én beilleszkedni, de jobbnak látom kiállni magam mellett és nem elhinni azt a sok baromságot, mit próbálnak rám húzni. Tudom, hogy személyiségzavaros vagyok, vagy skizofrén, de nem hülye és tudom korlátozni, szóval…”
Kopp… Kopp…
Az ajtó túloldalán, valaki kopogott.
Melissa zavartan pattant fel, errefelé nem igazán szokta meg ezt a gesztust, általában, csak benyitottak. Várta, hogy bejöjjön, de nem mozdult a kilincs.
Vett egy nagy, mély lélegzetet.
- Ki az? – véletlenül se azt mondta, hogy bejöhet.
- Melissa, Mr. Bocuk vagyok. – szólt egy mély hang.
A lány felszisszent, de nem kérte meg, hogy fáradjon beljebb, a férfi ezért benyitott és hatalmas mosollyal fogadta a lányt.
- Azt hittem szabadidő van. – jelentette unottan.
- Úgy van. – kezdte Mr. Bocuk. – Csak gondoltam elbeszélgethetnénk egy kicsit a ma délelőtti és utáni foglalkozásról. – fejezte be.
A harmincas években járható férfi, helyet foglalt Melissa mellet az ágyon. Melissa kissé elhúzódott, taszította a férfi fehér kisugárzása.
- Nem csináltam semmi rosszat. – védekezett egyből és újra felállt, hogy még távolabb kerüljön a pszichológustól.
Sóhajtott a másik és megmagyarázta a helyzetet:
- Épp emiatt.
Melissa elfintorodott és karba fonta a kezeit, majd pedig nekidőlt az asztalnak.
- Ez a baj? Azt akarja, hogy inkább lázadjak? – szarkazmus jellemezte Melissa egész önmagát, de komolyan kérdezte.
Elmosolyodott és válaszolt a kérdésre:
- Tulajdonképpen, igen. Az legalább érzelmekre utalna. – fontoskodó pillantást vetett az ámúlkodó lányra. – Még csak hat foglalkozáson vettél részt Melissa, ezt tudom. Az elsőn még megértettem, hogy feszengesz és nem igazán aktivizálod magad, még a másodikat is elnéztem, mert azt is még az első napodon volt, de ez már a harmadik nap. Nem gondolod, hogy ideje lenned kinyílnod előttünk. Sokan megsértődtek a viselkedésed végett, úgy gondolják, hogy nem bízol meg bennük.
Melissa elduruzsolt egy „Nem is” –t, míg a férfi nem figyelte.
- Örülnék, ha a következő nap nem állnál ennyire ellen a közös munkának és, ha végre barátokat találnál.
Sóhajtott a lány, majd pedig beletörődőm egyetértett a szakemberrel, igaz csak manipulálta, mégis félig – meddig egyetértett vele.
- Igen. Meg-megpróbálok jobb lenni, barátokat szerezni.
A férfi egy darabig figyelte, majd pedig témát váltott, mikor úgy gondolta a lány felfogta, hogy mindez az ő érdekében történik.
- Egyébként megérkeztek a személyes dolgaid. Lent van a kantinban. Ha szeretnéd segítek a felhordás…
- Köszönöm, de nem kell. – vágott közbe egyszerre.
Semmi kedve nem volt a pszichomókussal tovább egyedül maradni.
Mr. Bocuk nyugtázta a helyzetet, aztán felállt, elköszönt és kisétált, az ajtón, persze nem tette be maga után.
„Erről beszéltem” – gondolta Melissa.
Elrugaszkodott az asztaltól és elindult lefelé a kantinba, szinte rohant, már annyira várta, hogy megérkezzenek a dolgai, az egyetlen kapocs, ami megmaradt a régi és az új élete közt. Nem hagyhatta ezeket tovább felügyeletlenül.
