Keith
Natalienak minden bejött az elmúlt időszakban: évkönyvet szerkeszt, ösztöndíjat kapott a főiskolára, jó eredményeket ér el a sportban, és a közösség "királynője". Azután belép az életébe Keith. A titokzatos és tartózkodó fiú nagy hatással van rá, elvonja figyelmét a dolgairól. Minél inkább visszahúzódik Keith, annál inkább kíváncsivá teszi Nataliet, aki megpróbál magyarázatot találni Keith különös viselkedésére. Nem akarja közel engedni magához, ám a szívének képtelen parancsolni. Miközben Natalie világa lassan elemeire hullik szét, mindkettőjük élete örökre megváltozik.
…csak gurult, gurult és gurult. Egyre közelebb kerültem a sziklaszirthez, de nem ugrottam fel. Feküdtem tovább a furgon platóján és rágondoltam, behunytam a szemem és őt láttam. „Van egy sárga furgonunk, előttünk az út és egy csomó lehetőség.”
1. fejezet
Natalie
A vekker jelzett. Kipattantam az ágyból, besétáltam a fürdőbe és fogat mostam, mint minden reggel. A szemeim kialvatlannak tűntek, ezért leöblítettem az arcomat kis hideg vízzel. Búza szőke hajamat egyenetlen kontyba fogtam addig. Megtörölköztem és már mentem tovább, nehogy elcsússzak a napi pontjaim között.
Néhány perc múlva már melegítőben voltam bújtatva és épp az edzőcipőmet húztam fel, minden nap, suli előtt, kora reggel teniszeztem. Fárasztó, de ez kell a fél ösztöndíjamhoz, hogy bekerüljek a választott Egyetemre. A táskám a sarokban hevert, már tegnap elkészítettem, csak fel kellett kapnom. Azért indulás előtt még elpakoltam a jegyzettömböm, más néven agyam, meg a kedvenc könyvem. Mikor a pályára értem még sötét volt, alig láttam a hálót, de azért neki kezdtem a bemelegítésnek, ami két, vagy esetenként három kör meg persze nyújtás, a laza izmok végett. Kivettem egy neonlabdát, átütöttem a hálón túl. Jó fonák volt, de lehetne jobb is.
8:46-kor már a suliban voltam. Jelentéktelenül sétálgattam tágas, kopott folyosóin. Minden ismerős volt, minden diák, minden fal, minden szekrény. Kedves arcok mosolyogtak rám, én viszonoztam mindet, mert én voltam a kedves, a jó, az okos lány.
Első órán rögtön dolgozattal kezdünk, nem tudtam róla, nem jelentették be, de ez nem jelentette viszont azt, hogy nem tudtam minden választ. Kicsengetés előtt húsz perccel végeztem, úgy, hogy vagy harmincszor átellenőriztem. Végül csak kivittem a lapot és a tanár intett, hogy nyugodtan kimehetek. Én úgy tettem.
A nagy szünetben leheveredtem az egyik fához és bioszra tanult, de bármennyire is próbáltam odakoncentrálni, valami, vagy inkább valaki vonta el a figyelmem. Egy új diák, talán olasz, vagy portugál nemzetiségű, nagyban európai focizott Kurttel és Jacobbal. Helyes, állapítottam meg.
Keith
- Elgondolkodtam arról a konkrétcélról. – mondtam Billnek és megkerültem, hogy belökhessem a kék tizenkettest a lyukba.
- És? – érdeklődött.
Sóhajtottam miután belöktem. Felegyenesedtem:
- Asszem megvan. – tovább mentem a következő lökéshez. – És ennek most nagyon örülök.
- Had halljam. – kíváncsiskodott a kis ravasz Bill.
Láttam rajta el sem tudja képzelni mi lehet az, ezért kiböktem.
- Egy lány.
Löktem újra és bement.
- Tök jó. És milyen?
- Hát, okos, gyönyörű, menő… - soroltam miközben átballagtam Bill előtt, a következő lökéshez. -… a tipikus TJN. Túl Jó Neked, El. – magyaráztam, hogy megértse a rövidítésem.
- De neked nem? – kérdezett újra.
Elhibáztam, mellé gurult a nyolcas. Felegyenesedtem:
- Öm, úgy mondanám én nem vagyok az iskolai tápláléklánc része.
Bill odasétált mellém.
- Elhívod valahová? – próbálkozott, most ő, rajta volt a sor, de mellé gurult a lökése. Most már megint én jöttem.
- Hogy elhívom-e? – hitetlenkedtem. – Nem. Rossz ötlet, El. Abban mi a terápiás lehetőség.
- Mi a terved?
Lehajoltam, céloztam és begurítottam.
- Egyszerű. – felgörnyedtem, odébb sétáltam újra gurítottam. – Csak szórakozom vele. Kinyírtam az utolsó, fekete golyót.
- Szórakozol. Mit jelent ez?
- Szórakozni?
Felnéztem rá, közönyösséget láttam ráncos arcán.
- Hát szórakozni. Igaz? – elmosolyodtam. – Ne gondolj többre.
Elsétáltam mellette, megveregettem a vállát, levettem a táskám a polcról és az ajtó felé bukdácsoltam.
- Örülök, hogy megismertelek. – mondtam mindeközben.
- Jövő hét? – hallatta komoly doktori hangját.
- Idefigyelj, El. Rengeteget fejlődtél, most már önállóan is boldogulsz. – vettem poénra a témát.
- Keith!
- Ne aggód! Menni fog. – ez volt a búcsú mondatom.
Natalie
A buli a folyó mellett, mindig ugyanolyan. Semmi új, semmi kaland, de mégis buli. Tábortűzzel, zenével és piával. Lebukdácsoltam a gátról gyökerek, gallyak között, néha - néha megbicsaklott a bokám, de már megszoktam, hogy ugyanazokba esek hanyatt. Végre leértem, de egyből letámadott egy srác, nem tudom, honnan ismertem, mert a suliban láttam már, de a nevére, ha megerőltetem az elmémet, akkor se emlékszem.
- Szia, Natalie! – köszöntött.
- Szia. – somolyogtam rá szívélyesen, de azért átnézetem a válla fölött, hogy látok-e más ismerős arcot.
Meg is volt, az új fiú, egy lánnyal beszélt. Meg kell ismernem. Kedvesen lekoptattam a Kevint, vagy Adamet, nem tudom.
Keith
Buli. Néma csend, csak baglyok huhogása, messze lent a túl parton pattogó tűz, és részeges fiatalok. Ez is egyfajta buli, de az enyém csendes, a furgonommal a szikla szirten, az ég alatt. Kavicsokat dobáltam, csak úgy unalmamban. Istenem, de kibaszott szar az élet. Bámulhattam a boldog végzősöket, ahogy szórakoznak, de én nem lehettem köztük, nem akartam ott lenni. Vagy mégis?
Natalie
Berúgott meztelen fiúk futottak be cipőstül a folyóba, mindenki csak röhögött, és én is ott voltam a sorban. Hát igen ez a buli. Befogtam a szememet, barátnőmnek suttogtam mennyire éretlenek. Nevetgéltem még, de aztán csak megpillantottam őt. Az új fiút, aki mellém lépett.
- Szia. – vettem elő csábító mosolyom, közvetlen próbáltam lenni, mintha, csak egy lenne a sok közül.
- Helló. – köszönt ő is.
Csak közelről vettem észre, hogy mennyire csillog fekete hosszú haja, talán minden olasz pasié ilyen. A suliba hallottam már róla néhány dolgot, hogy csakugyan olasz és a neve Rafael.
- Te vagy Rafael? – kérdeztem ártatlanul.
- Igen. És te?
- Natalie. Enderson. – vágtam rá, tudtam, hogy ismerni fogja így a nevem, hisz mindenhol ott voltam a gimiben.
- Áh, vezető minden hol. – Na, mit mondtam?
- Hát, nem unatkozom.
- Semmi szórakozás? – kérdezett rá.
- Semmi. Nulla.
- Most is dolgozol, ugye?
- Természetesen. – folytattam a poént. – Itt az a dolgom, hogy segítsek az új diákoknak a beilleszkedésben. – csak remélni tudtam, hogy érti a célzást, de mégsem hisz túl rámenősnek.
- Hát, az nekem nem megy könnyen. – nézett rám jelentőségteljesen.
- Sejtettem, eddig csak ötven barátod van.
Ekkor egy fiú ment el mellettünk és ráköszönt Rafaelre.
- Tévedtem. Ötvenegy.
- Öm, igen, de jó, hogy törődsz velem.
Elmosolyodtam, forgattam a szemeim és elnyeltem a mondatom. Lenézetem a poros partra, majd újra a Rafael szemeibe bámultam, azokba a barna étcsokoládékba. Az én szemem világos kék, cseppet se olyan szépek, mint az övé.
Egy lány nem éppen szép megjegyzést ordibált, mikor az ég megdördült. Remek, pont most.
- Ez nem igaz. – motyogtam.
- Igaz. – méltatlankodott ő is. – Eső.
- Na, jó akkor én mentem. Szia. Remélem még találkozunk. – zártam le.
- Azt én is. Szia. – köszönte el, tőlem.
Keith
